Egy év Kanadában

Egy vagyok azon szerencsések közül, akik megkapták a lehetőséget, hogy megismerjenek új embereket, nyelvet, egy teljesen idegen kultúrát, sőt egy másik kontinenst, ugyanis sikeresen jelentkeztem a Rotary cserediák programra. A Rotary egy önkéntes közösségi szolgálat: aki úgy érzi, hogy anyagilag valamint idejével is tudna támogatni rászorulókat, az tagjává válhat ennek a –világon szinte minden országban megtalálható- szervezetnek. Csak egy nagyon kicsi részét teszi ki a cserediák program, ami viszont talán mégis a legismertebb a tevékenységek között.
Én mindenképpen Kanadába szerettem volna menni, mert korábban már a bátyám is részt vett ezen a programon ugyanott, és rendkívül jól érezte magát. Ezért én is oda készültem.

Így 2015. augusztus 31-én egy igen hosszú jelentkezési folyamat és millió előzetes tevékenység elintézése után felszálltam a Kanadába tartó gépre. Illetve pontosabban a Münchenbe indulóra, amivel ugyan eljutottam Kanadába, viszont az országon belül újabb gépre kellett szállnom, hogy eljussak a városomba: Kamloopsba. (Ezt a nevet az őslakosok adták, azt jelenti, hogy két folyó találkozása.) A családomat és mindent, amit ismertem elhagyva indultam neki az életre szóló kalandnak nem is sejtve, mennyit fogok profitálni ebből a „csupán” 10 tíz hónapból.
Körülbelül 24 óra levegőbenlét után megérkeztem a helyre, ahol az elkövetkező hónapjaimat töltöttem.
Az első pár hétben minden új volt. Más volt az ajtókilincs, a villanykapcsoló, a konnektorok, a házak, az emberek, az ételek…
A városom őszintén meglepett. Még kiutazás előtt próbáltam rákeresni az interneten, hogy mégis hogy nézhet ki, de a legtöbb, amit találtam egy híd volt egy folyó felett. Képzelhetitek, hogy mennyire megijedtem, mikor arra gondoltam, hogy egy évig ez a híd lesz a legnagyobb attrakció, amit látni fogok... Kellemesen csalódtam. A híd tényleg ott volt, az kapcsolta össze a különböző városrészeket, és ameddig a szem ellátott, kisebb hegyek zárták közre a területet gyönyörű látványt nyújtva.
Alkalmam nyílt megismerni a legtávolabbi szegleteket is, mivel a fogadócsaládjaim szó szerint a város összes pontján laktak: a négy családomból az első egy farmon lakott, ahová még busz sem járt, így a fogadóanyukám minden reggel elfuvarozott a legközelebbi buszmegállóba, hogy onnan menjek suliba. Egy idősebb pár voltak, a gyerekeik már mind felnőttek. Egy hónapot maradtam velük és nagyon közel kerültünk egymáshoz.
A második családom hatalmas kontraszt volt az előző, csöndesebb szüleimhez képest: fiatal család és négy, nálam kisebb gyerek. Így kaptam három öcsit és egy hugit. Hát azt nem mondom, hogy unatkoztam egy pillanatig is, ráadásul a mélyalvás technikáját és tökéletesre fejlesztettem (más választásom nem is igazán volt, mivel már hajnali hétkor elkezdtek harcolni egymással). Három hónapot töltöttem velük, mielőtt a harmadik családomhoz költöztem volna.
Ott a fogadóapukámmal laktam, aki egyedül élt a barátnőjével, a lánya pedig néhány napra átjött látogatóba.
Márciusban az utolsó családomhoz kerültem: két hölgyhöz és a lányukhoz. Nagyon aktív család, egy pillanatig sem volt olyan, hogy ne lett volna valamit csinálnom!
Talán furán hangzik, de érzelmileg minden családomhoz közelebb kerültem, mint azt valaha gondoltam volna, és a három hónap eltelte után mindig szívszaggató volt összepakolni a bőröndöm és elmenni a következő házba, miután már épp hozzászoktunk egymáshoz. De ez az év igazán arról szólt, hogy folyamatosan a komfortzónámon kívül tartózkodjak.
Nagyon sok szeretetet kaptam, mindenhol a család tagjának tekintettek és ezt azzal próbáltam meghálálni, hogy részt vettem a házimunkában és magyar koszttal kápráztattam el a famíliát (már amikor nem égett oda/ maradt nyers, és egyéb apróságok).
Ehhez a tömegközlekedés megismerése is hozzátartozott, nem várhattam el, hogy mindenhová furikázzanak. Ez egy igen mókás tapasztalatszerzés volt, tekintve, hogy az új lakóhelyem megismerése nem volt-hogy is mondjam- zökkenőmentes.  Előfordult, hogy a buszt lekéstem, rosszra szálltam fel, túlmentem, hamarabb szálltam le vagy eltévedtem. Néha másfél óráig tartott, mire hazaértem, de megcsináltam, mert cserediák vagyok és képes vagyok rá. :D Ráadásul egy idő után elmondhattam, hogy jobban ismertem a menetrendet, mint a helyiek.
A sárga sulibusz sem maradhatott el, amivel minden reggel iskolába jártam.
Mikor szép idő volt, szerettem biciklivel járni, ami lehet, hogy egyszerűen hangzik itt az Alföldön, de ott rendes hegyeken kellett feltekernem és hatalmas „szerencsémre” a sulim is pont egy ilyen tetején állt. Nem hazudok, az első pár alkalommal közel álltam a hisztirohamhoz és már azon gondolkoztam, hogy nekem nem is muszáj aznap suliba mennem. De az első pár fájdalmas (és izomlázas) alkalom után könnyebben megküzdöttem a feladattal. 
Az iskolámat csak úgy tudnám jellemezni, hogy pont olyan, mint az amerikai filmekben (csak itt nem énekelnek musicalt minden szünetben és nem táncolnak végig a folyosón). Egy hatalmas épület, 1500 diáknak ad helyet, és minden nap vártam, hogy mehessek. A sulihoz tartozott egy színház (úgy értem, egy SZÍNHÁZ), edzőterem, egy speciális workshop a fa- és fémmegmunkálás órákhoz, egy zeneterem hangszerekkel felszerelve, művészzug és a fotóteremhez egy ahhoz dukáló sötétszoba az összes fénykép előhívásához szükséges eszközzel.
A folyosókon mindenhol suliboxok voltak, de azok az igazi hosszúak. Ebből mindenki kapott egyet, nekünk csak a lakatot kellett megvenni.
Az óráikat még iskolakezdés előtt választhatják ki a diákok. Én mindkét félévben négy órát vettem fel, amikért fejenként négy kreditet kaptam. Az órákhoz tartozott egy betű. Az én esetemben az angol volt az A, fémmegmunkálás B, gitár C és dráma D block. Ez az A B C D forgott minden nap, tehát következő nap B C D A, azután C D A B és így tovább egész félévben. A második szemeszterben ugyanígy volt, csak ott az új, E F G H órák váltakoztak. Az iskola 7:30-kor kezdődött, az órák 75 percesek voltak, kivéve a 3. blokkban, ami 90 perces volt. Ezenkívül volt egy 40 perces ebédszünetünk. Az órák minden nap háromkor végződtek, de a szerda kivétel volt, mert akkor már 14:15-kor elmehettünk. A maradék háromnegyed órát aznap a tanárok és diákok is arra használhatták, hogy ha valamiből lemaradásuk van, akkor azt bepótolják.  Elvétve, minden hónapban volt egy úgynevezett Pro-D day, amikor nem kellett suliba mennünk, mert a tanároknak ez egy továbbképzéses nap volt. Havonta egyszer! Hawaii.
Ha már előre tudható, hogy hiányzása lesz valakinek, akkor ki kell töltenie egy „tervezett hiányzás” lapot és aláíratni a tanárjaival. Nem kell igazolást vinni; ha valaki hiányzik, akkor is elég, ha betelefonálnak az iskolába. És ez a lazaság egyébként az egész országra jellemző, senki sem siet, mindenki mosolyog egymásra az utcán, van idejük beszélgetni, azt csinálni, amit szeretnek.
Az tanórákról késhetsz, és nyugodt szívvel ihatsz/ehetsz. Mivel az órák elég hosszúak, így nincs szükség sietségre, van idő bármilyen kérdést meghallgatni és részletesen belemenni a tanult anyagba.
Az első félévben, mint már említettem, felvettem az angolt, a fémmegmunkálást, a gitárt és a drámát. A második szemesztert pedig főzéssel, törivel, fényképezéssel és testedzéssel töltöttem ki.
Angolon a tanárom inkább filozófiát tanított, mint nyelvtant. Először is egy körben ültünk, hogy jobban lássuk egymást és minden órát egy perc meditációval kezdtünk, hogy kitisztítsuk a fejünket. Pár hónap alatt az élet nagy kérdéseiről diskurálgattunk és sok filmet, köztük a Mátrixot is megnéztük, aminek a forgatókönyvét aztán elemeztük. Több esszét is írni kellett, ami azért elég nagy kihívás volt, de egyben élvezetes feladat.
Könyveket nem nagyon kapnak a diákok, legtöbbször csak a könyvtárból kölcsönöztünk pár hétre. Füzeteink sem voltak, egy hatalmas mappát hordott mindenki magánál, amibe a tanárok adtak nekünk papírokat, rajta a nyomtatott tananyaggal. Ezt sokszor felesleges pazarlásnak tartottam, de meg kell hagyni, hogy sokat segített, hogy nem kellett sok füzetet magunkkal cipelni.
A fémműves tanárom horvát származású volt, és mivel én is Európából jöttem, honfitársának tekintett. Nagyon szórakoztató volt. Az együtt töltött időnk alatt az órán gyűrűt csináltunk, sörnyitót, rózsát hegesztettünk majd formára kovácsoltuk és alumíniumot is öntöttünk.
Gitáron megismerkedtem az alapokkal és sok akkordot tanultam.
A dráma óra volt mind közül a kedvencem. Nagyon jó kis csapat gyűlt ott össze, kisebb szerepeket és jeleneteket kellett megtanulnunk és előadnunk. Volt szerencsém fellépni közönség előtt Shakespeare Macbethjével. Megtiszteltetés volt, hogy Lady Macbeth szerepét kaptam és részese lehettem a színdarab összeállításával járó izgalmának.
A második félévben főzésórám volt, ahová abban a reményben jelentkeztem, hogy megtanulok néhány kanadai ételt, de a témánk sajnos „utazás Európában” volt, ami nem nyújtott sok újdonságot. :D Hetente kétszer főztünk több-kevesebb sikerrel. A mottóm az volt, hogy nem minden rosszízű, ami csúnya.
A töriórákat mindig „trivia” kérdésekkel kezdtük, amik nem számítanak hasznosnak, de mindenféleképpen érdekesek voltak. A tanárnő kérdezett, és aki helyes választ adott a kérdésére, az kapott gumicukrot. Épp elég motiváció, hogy figyeljünk órán.

Fotózáson régi filmes kamerát használtunk, ami izgalmasabbá tette az egész órát, mert végig kellett fotózni a filmet, és csak azután láthattad, hogy milyenek lettek a képek.
Az úgymond edzős órámon velem együtt összesen négy lány volt, ami igen mulatságossá tette az tréningeket a húsz másik fiúval.  A tanárom nagyon humoros volt és hasznos tanácsokat adott mindenkinek edzés terén.
A számonkérésről, mivel főként könnyű órákat vettem fel, nem sokat tudok mondani, de azért a történelem és angol órák rendesen lefoglaltak olykor-olykor. Ezeken az órákon 1300 szavas esszék, nagyobb projektek voltak, viszont sok órát a tanárok is arra szántak, hogy ezekkel foglalkozzunk és addig nem mentünk tovább az anyaggal. Ezzel otthonra is kevesebb feladat maradt. Néhány dolgozatnál használhattuk a jegyzeteinket, valamikor erre sem volt szükség, mert annyiszor feljöttek az adott kérdések az órán, hogy akaratunk ellenére megjegyeztük. És a diákok amúgy sem idegeskedték túl magukat az iskola miatt.
A kapcsolat a tanárok és a diákok között teljesen más, mint Magyarországon. Az egész kapcsolatuk inkább barátinak mondható. A diákok őszintén fordulnak hozzájuk, bármilyen magánéleti problémájuk van. Az iskolai élet számomra egyáltalán nem volt stresszes, minden percét élveztem.
Számomra a barátok szerzése volt egy elég döcögős folyamat. Óriási iskola lévén nem igazán hozta őket izgalomba egy új cserediák érkezése, tekintve, hogy egy év alatt több – más programmal érkező- cserediák fordul meg a suliban. Teljesen nyitottnak kellett lennem, venni a fáradságot, és nekem odamenni hozzájuk beszélgetni, vagy egyedül maradtam. Annak ellenére, hogy sokszor nem jött be a dolog, egy idő után, ahogy megismerkedtem egyre több emberrel, a kapcsolatteremtés is könnyebbé vált és hamarosan nagyon sok embert ismertem és mondhattam a barátomnak. Kanadában azt vettem észre, hogy sokkal nehezebb az ismeretség elején bejutni a klikkekbe, de ha már megismertek valakit, akkor tényleg mindenbe befogadják az embert és nyitottak lesznek.
Az iskolában nagyon sokszor élvezetes projektek voltak, attól függően, hogy milyen ünnep közeledett: halloweeni beöltözések, karácsonyi cukorosztás az egész iskolának és „ugly sweater day”. Esetleg a suli amerikaifoci-csapatának támogatására öltötte fel az egész iskola a team színeit és szólította a diákokat, hogy ők is öltözzenek feketébe és pirosba. De néha minden különösebb ok nélkül beraktak egy „kényelmes napot”, mikor mindenki pizsamába jött iskolába; egy „ikernapot”, amikor összeöltözhettél a barátaiddal, és egy „anti-bullying day”-t, mikor is mindenki rózsaszínbe öltözött, hogy ezzel is mutassa, hogy ez ellen van.
Az iskola mellett, mivel Rotary cserediák voltam, ezért a „host” clubomba el kellett járnom péntek reggelente, hogy beszámoljak a heti tevékenykedésemről. Mindig olyan lelkes voltam és mondtam, hogy bármikor hívjanak a klubtagok akármilyen tevékenységre, mert meg szeretném ismerni az országukat. És ezt ők komolyan is vették. Hogy segítsem a dolgukat, csináltam egy kívánságlistát, amire számtalan aktivitást írtam, amit szerettem volna az ott tartózkodásom alatt kipróbálni. És elképesztő helyekre jutottam el, felejthetetlen élményekkel gazdagodva.
Elmentem egy rodeóra, repültem kisrepülővel és helikopterrel, gyönyörű helyeken túráztam, lovagoltam, úgynevezett „bubble soccert” játszottam, raftingoltam, paintballoztam, hokimeccseket nézem, láthattam a kanadaiak karácsonyi és halloweenes házdíszítés őrületét, megtanultam snowboardozni, újév első napján megcsináltam a poarbear swimet (azaz jegesmedve úszást, ami annyit takar, hogy pár hozzám hasonló elvetemült kinti -12C°- ban úgy köszönti az új évet, hogy belerohan a jeges vízbe), snowmobilozhattam, belepillanthattam a családjaim karácsonyába és hálaadásába, és állatkerti gondozó lehettem egy napig (segítettem a többi gondozónak ellátni a napi teendőket: hatalmas élmény volt). Emellett a Rotary Clubommal nagyon sok önkéntes munkát végeztem, ezzel a városomat segítve. Főként a clubom tagjainak köszönhetem, hogy ennyire jó évem volt.
Nem beszéltem még a cserediákokról, akik az én körzetemben voltak és minden harmadik hónapban találkoztunk. Minden országból, a legkülönbözőbb emberek voltak, és életre szóló kapcsolatok alakultak ki köztünk.

Ez az egy év, amit Kanadában töltöttem, a tapasztalatok, emlékek és az ott kötött barátságok egész életemen át végig fognak kísérni.