A hit ereje (pesszimista mese örök optimistáknak)

Már három napja vánszorgott a barlang végtelen útvesztőjében, amikor meghallotta a félelmetes, túlvilági zajokat. Bár nem tudta őket semmihez sem hasonlítani, de abban biztos volt, hogy sem embertől, sem állattól nem származhatnak.
„Miért is indultam útnak úgy, hogy nem volt elég hit a szívemben?” - tette fel magának a kérdést egyre sűrűbben, a nyomorúsága felett érzett dühtől elkeseredve. Mivel tudta jól, hogy napjai meg vannak számlálva, egyre inkább elöntötte a tehetetlen harag saját ostobasága, naivitása és nem utolsó sorban telhetetlensége miatt (hisz végtére is a hírnév, a fele királyság és a királylány keze volt az oka annak, hogy nekivágott egy jóformán lehetetlen küldetésnek).
- No, fiam, eljött a te időd! Ragadd meg a szerencsédet! - mondta neki apja aznap, mikor megjelent a királyi pátens, melyben az uralkodó elkötelezte magát, hogy átadja birodalma felét és lánya kezét annak a bátor legénynek, akinek sikerül kiszabadítania szeretett lányát a hétfejű - egyéb bizonytalan források szerint már csak ötfejű - sárkány fogságából.
- Nézd - folytatta a potrohos öreg - , te itt csak kolonc vagy, tudod jól! Neked földet már nem tudok adni, mivel későn születtél. Házasodásra orcád és erszényed tartalma nem sok esélyt ad, így viszont három legyet üthetnél egy csapásra. A hírnév és a gazdagság mellé asszonyt is nyerhetnél ágyadba, méghozzá nem is akármilyet!
Azt tudnod kell, kedves olvasó, hogy a királylány szépsége messze földön híres volt. A sárkány sem véletlenül rabolta el, hanem úgy okoskodhatott, hogy ama leányzó, akinek bájait és arcát ilyen kívánatossá faragta a Teremtő, bizonyára nagyon ízletes lehet. A legény pedig, mármint történetünk főhőse, kamaszkora óta epekedett a nevezetes királylányért, kinek képmását két aranyforintért vette meg egy vásáron. Minden éjjel a királylány tengerkék tekintetét figyelte elalvás előtt, pirkadatkor pedig a királylány gömbölyded idomainak látványa volt az első, amely ébredező szemeit köszöntötte.
Epekedése pedig az évek múlásával csak erősödött. Amikor tízes évei végére felismerte, hogy ő maga olyan rút és szegény, hogy még a falusi leányok is vagy messzire elkerülik, vagy jóízűeket kacarásznak rajta, egyedül a királylánynak, ennek a sosem látott, éteri szépségnek maradt hely a szívében. Így aztán nem is volt kérdés, hogy miután fülébe jutott a sárkányos incidens, egyből útnak indult.
Hősünkről egyébként érdemes tudni, hogy a szíve mélyén mindig is egy nagy hőstettet szeretett volna véghezvinni, melynek hatására kitűnhet a sokaságból. Eme hőstett utáni vágyának pedig nem csupán az volt az oka, hogy sem a férfiúi szépségnek, sem a nemesi gazdagságnak nem volt birtokában, hanem az is, hogy sem bajvívásban, sem tudományokban, sem asszonyok vagy férfiak megnevettetésében nem jeleskedett. Családi vagy baráti összejövetelek során néha meg is feledkeztek jelenlétéről, és szeme láttára, füle hallatára kezdték el kibeszélni pipogyaságát. Épp ezért a társasági élet helyett inkább töltötte szabadidejét a nagy lovagok hőstetteinek olvasásával, akik példaképként lebegtek szeme előtt.
Ekkortájt, amikor hősünk felismerte, hogy sorsa valószínűleg magányra, keserűségre és szegénységre ítéltetett, érkezett a faluba egy messze földön híres bölcselő, aki az alábbi nézeteket hirdette: „Amire nagyon erőteljesen vágyunk, azt előbb-utóbb elérjük, mert magunkhoz vonzzuk az akaraterőnkkel. A kudarctól, a sikertelenségtől való félelmeink viszont azt eredményezik, hogy éppen azok a rossz dolgok fognak bekövetkezni, melyeket elkerülni vágyunk. A világmindenség mindig megérzi az ember vágyait és félelmeit, és azt adja vissza, amit az ember kivetít felé. Ez a világmindenség törvénye!”
Ilyen és ehhez hasonló magvas gondolatokat adott át hallgatóságának a bölcs tanítómester, aki egyébként igen meggazdagodott, mivel aforizmagyűjteményeinek díja két fillér, szeánszainak díja pedig két forint volt. Hősünk pedig, akinek nyomorúságos élete miatt igen megtetszett a bölcselő okfejtése, nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy a mester nagyszabású műveit megvegye vagy szeánszain részt vegyen. És bár sorsa továbbra sem fordult jobbra, legalább már tudta, hogy nem az a baj, hogy külleme visszataszító, erszénye üres és jelleme szürke, hanem az, hogy nem hisz önmagában eléggé.
Amikor azonban felismerte, hogy hírnevet, gazdagságot és gyönyörű leányt is szerezhet magának egyetlen hőstettel, eldöntötte, hogy megzabolázza hitét, és olyan akaraterővel vág neki a küldetésnek, amilyet a világmindenség még nem pipált.
Már indulása első órájában elvesztette egyetlen atyai örökségét, a kardját, amelynek szíja lovaglás közben kioldódott, de ezt csak valamikor napnyugta körül vette észre. Első éjszakája sem telt túl kellemesen, ugyanis az erdőben lakó zsiványok kifosztották, s mivel hogy kard híján védekezni nem tudott, így aztán elvitték minden pénzét, elemózsiáját, lovát, sőt még három fogát is kiütötték, mely sajnálatos körülmény csak még rútabbá tette hősünk egyébként sem gusztusos ábrázatát.
„Bezzeg a híres lovagok, a legendák és regék hősei…Azok hegyeket másztak meg, kietlen mocsarakon verekedték át magukat, trollokat és goblinokat kaszaboltak tucatszám, miközben hajuk szála sem görbült. De persze nekik könnyű dolguk volt, mivel ők valóban bíztak a sikerükben, ők tényleg tudták, hogy elérik, amit akarnak, és ezért a világmindenség is segítette őket.” De ezentúl én sem kételkedem magamban, én is csak a jó dolgokra fogok gondolni! - zárta le belső monológját eme hangosan kimondott szavakkal.
Miközben csupa szépre és jóra gondolt, egyszer csak egy jóságos ábrázatú, minden bizonnyal tisztességben megvénült tündér tűnt fel a szeme előtt.
- Adjon Isten, öreaganyám! - köszöntötte szándéka szerint illedelmesen, miközben gondolatban azon spekulált, hogy a regékben ez a fajta köszöntés a segítségnyújtás feltétele, amelyre most igen csak nagy szüksége volt.
- Öreg az apád rojtos valaga! - kelt ki magából felháborodva a tündér, aki ekkor már hetedik napja vett részt egy ránctalanító kúrán. - Takarodj a szemem elől, vagy megátkozlak!
- De én csak…
Végig azonban már nem tudta mondani, ugyanis a tündér már fel is emelte vadonatúj, prémiumáron vásárolt varázspálcáját, és kimondta az átkos szavakat, melyeknek hatására hősünk attól a perctől kezdve olyan szagot árasztott, mint egy hasmenésben szenvedő malackonda.
Így érkezett hát kard, pénz, élelem és ló nélkül, lyukas csizmában, bal talpában egy cserépdarabbal, jobb talpában egy szegeccsel, fertelmes bűzt árasztva egy kis városba. Rögtön a helyi kovácsműhely felé vette az irányt, ugyanis eszébe jutott, hogy bár a haramiák teljesen kifosztották, de az egyetlen aranyfogát pont nem ütötték ki. Kihúzatja hát, s majd kap érte kosztot, kvártélyt, fegyvert és lovat.
- Adjon Isten, kovácsuram! - köszönt illedelmesen, véletlenül sem célozva a helység kalapácsának életkorára.
- Fogadj Isten, öcsém! Mivel szolgálhatok? - érdeklődött a jámbor kovács, de amint közelebb lépett, és megérezte hősünk frissen szerzett fertelmes bűzét, a következőképp folytatta beszédét: - Ejj, te átokfajzat, hát rosszabb szagod van, mint amikor a mamókám és a porontyom egyszerre csinálja össze magát odahaza! Hogy volt képed ilyen bűzt árasztva tisztességes ember műhelyébe tenni a lábad? Tágulj innen, amíg szépen mondom!
- Könyörögve kérem, kovácsuram! Essen meg rajtam a szíve! Csak egy foghúzásról lenne szó…
- Amennyire én látom, nem maradt semmi, amit húzhatnék.
- Mutatom, melyikről lenne szó. - szólt hősünk, majd nagyra tátotta a száját, és még közelebb lépett a kovácshoz, ezzel azonban csak azt érte el, hogy az egyébként is érzékeny szimatú mester orrába közvetlen közelről hatolt be az orrfacsaró bűz.
- Adok én neked foghúzást! - ordított rá a kovács, és egy határozott mozdulattal úgy képen törölte hősünket, hogy az aranyfog kivételével sorban potyogtak a fogai. Ő maga pedig kirepült az ajtón, és egyenesen egy disznóólban landolt, ahol legalább a szagával nem zavart senkit.
„Nem hiszek elég erősen! A világmindenséget nem lehet kicselezni, az megérzi az ilyesmit. Ettől kezdve csak a királylányra és a fele királyságra szabad gondolnom!” – buzdította magát, miközben a disznók a fülét és az orrát nyaldosták az ólban.
Másnap ragyogóan napos idő virradt hősünkre, aki az előző nap megpróbáltatásait gondolataiból kizárva vágott neki az első valódi akadálynak, az előtte fekvő hegycsúcsnak. Kedve derűs volt, hangulata bizakodó. Szeme előtt csak a királylány tündökletes orcája lebegett, a vagyonról szinte meg is feledkezett. Olykor-olykor azonban akarva-akaratlanul gondolatai elkalandoztak: veszélyes hegyi trollok, kegyetlen hóviharok, alattomos fenevadak zavarták meg az idilli képet. Ilyenkor rendre behunyta a szemét, hogy a zord hegyvidéki táj helyett a királylány aranyló hajzuhatagát lássa.
Minél magasabban járt, annál sűrűbben kellett ehhez a trükkhöz folyamodnia, ugyanis a táj egyre félelmetesebb hatást keltett. Egy idő után már folyamatosan behunyt szemmel haladt előre, szinte el is felejtette, hogy a hegyi ösvényeket rója, annyira elmerült a képzelet birodalmában. Ekkor érkezett egy szűk, egyébként könnyen kikerülhető hasadék elé. Tudnod kell, kedves olvasó, hogy hősünk ebben a pillanatban, éppen arról fantáziált, hogy benyit a királylány hálószobájába, aki éppoly pőrén, ahogy a világra jött, várja őt nászi ágyában. Ez a látvány pedig röpke megállásra késztette, de csak azért, hogy utána annál nagyobb tempóval, már-már futva ugorhasson a baldachinos ágyba a királylány keblei közé. Így ugrott hát hősünk egy elegáns hasast a több méter mély, keskeny szakadékba, hogy recsegő lábtöréssel kikössön ama barlangban, melyben a történetünk elején találtatott.
Itt, a barlang mélyén mondhatni egészen átszellemült. Felismerte, hogy sem a világmindenséget, sem a saját eszejárását nem tudja kicselezni. Elfogadta, hogy sorsa megpecsételődött, és mivel igen csak szenvedett az éhségtől, a szomjúságtól és a törött lábától, egyre erősebben kívánta a halálát, hátha a világmindenség megérzi akaratát. Százszor és ezerszer, újra és újra elképzelte, ahogy kiszenved, de a megváltás csak nem akart eljönni. A világmindenség cserbenhagyta.
Ekkor jutott eszébe ismét a királylány, és elképzelte, milyen lehetett volna, ha valóra válik a vágya. Elképzelte, ahogy a sikeres landolás után egészségesen, illatosan, talpig aranyban ott fekszik a királylány nászi ágyában, akinek gyönyörű, szőke és hullámos haja beteríti az arcát, miközben a királylány a következő szavakat súgja a fülébe: „Tégy magadévá, én bátor lovagom!” Hősünk egészen izgalomba jött eme gondolattól, és az izgalom hatására megfeledkezett csillapíthatatlan éhségéről, szomjúságáról és fájdalmáról, kiszakadt időből és térből, s lassan, de biztosan érzékelni kezdte a királylány hajfürtjeit megkínzott arcán. Szája lassan mosolyra görbült, kezét kinyújtotta a sötétben, és legnagyobb megdöbbenésére egy hamvas, fiatal arcot tapintott meg. Mivel a barlangban uralkodó sötétségtől az orráig sem látott, szólásra nyitotta ajkát, melyre vadul és hevesen tapadt egy másik ajak tüzes csókja, miközben finom, hűvös ujjak érintették arcát.
Hősünk pedig hálát adva a világmindenségnek, a boldog beteljesüléstől eltelve adta át magát a barlangban lakó húsevő boszorkány halálos harapásának, miközben arra gondolt, hogy a hit ereje mégiscsak csodákra képes.