Igaz Becsület

Csend. Gyilkos csend uralkodott a szobán. Dominik az ágyán ült hálóingjében. Két napja nem csinált mást csak ült és töprengett. Előtte ott virított arany pompában a mai napra készíttetett páncélzat. Mert nem akármilyen nap volt a mai. Dominik a legnagyobb lovagi címben részesül a mai napon, amikor még maga a király is meghajol az illető előtt. Dominik viszont csak ült és elmélkedett a három nappal ezelőtt történtekről. Arról az eseményről, ami miatt megrendezték a mai napot. A csendet végül az egyik szolgálója törte meg. Hangosan berohant az ajtón izgalomtól fűtve.
- Nagy uram, minden készen áll, mindenki csak az úrra vár. – a szolgáló elhallgatott amint meglátta Dominik komor arcát. – B-b-b-bocsásson meg uram. Elnézéséért esedezem, ha megzavartam.
- Segíts felöltöznem! - mondta Dominik halkan és komoran.
- Igenis uram. – a cseléd fiú buzgón szedegette le a páncél felszerelés részeit és igazította rá a lovagra.
A páncél kényelmetlen volt. Több részen is szúrta az oldalát, a karját, a lábát. Ez azonban nem a fiú ügyetlenségének volt betudható, hanem annak, hogy ezt a páncélt Dominik jóváhagyása nélkül készítették akkor, amikor ő a Birodalom terjeszkedésének szolgálatában állt. A páncél kényelmetlenségét észre sem vevő szolgáló csak állt és csodálta a lovagot, ahogy a felkelő nap fényében megcsillan arany mellvértje.
- Megtisztelő számomra, hogy egy ekkora hősnek a szolgálatában lehetek. – hízelgett a cseléd fiú.
Dominik számára ez a kijelentés fájt. A hős szó gondolatától is rosszul lett. „Egy igazi hős életeket ment, én viszont csak elvettem másét.” Gondolta magában. Azonban a fiút nem hibáztatta, mert tudta, hogy ő nem tud semmit arról mi is történt valójában. A lovag oda sétált a fiúhoz, rátette kezét a vállára, majd ránézett. A szolgáló tekintete felidézte benne azt az időt, amikor még ő is csak egy cseléd volt mesterénél. Akkoriban csak is erről a napról álmodott, hogy majd őt is hősként fogják üdvözölni és maga király is meghajol előtte. Sohasem gondolta volna, hogy ez lesz az a nap, amitől undorodni fog élete végéig.
- Menjünk! – mondta Dominik nyugodt hangon.
A cseléd fiú bólintott és kikísérte őt a családi kastélyból. A kapuk előtt egy pompás hintó várt a lovagra díszes katonai kísérettel. A kastély teljes személyzete kiállt a kapukhoz, hogy elköszönjenek a lovagtól. Rajtuk kívül más nem élt a kastélyban csak Dominik. A személyzet büszkén hajolt meg és köszönt el. Dominik végül belépett a hintóba és elindult a fővárosba, hogy átvegye a Becsület Érdemjegyet. Hosszas éjszakai merengései miatt olyan álmos volt, hogy a hintó belsejében egy pillanat alatt elaludt. De mielőtt lehunyta volna szemét egy utolsó pillantást vetett a felkelő napra.
…
Csend. Néma csend. Csak a katonák lélegzet vételét és a lángoló fáklyák pattogását lehetett hallani. A vihart jósló némaság uralkodott az éjszakán. Ezt az alkalmat ragadta meg Dominik. Kisétált a sereg élére, lassan, kimérten. Bal karjában pallosa, jobb karja alatt sisakja helyezkedett el. Minden egyes katona arra várt, hogy megkapja a parancsot a támadásra. Dominik türelmesen felvette sisakját, majd egy erőteljes mozdulattal kirántotta kardját hüvelyéből. Ekkor mellé állt egy tábornok társa.
- Készen állsz? – kérdezte.
- Ez az utolsó város. Ha bevesszük, akkor határaink elérik tengereket. A birodalom végre kiteljesedik.
- És ha itt mind meghalunk?
- Akárhogyan is lesz, itt vége lesz. – Dominik, kijelentése után a magasba emelte kardját, majd az előttük álló erődítményre mutatott. A körülöttük álló katonák hangos csatakiálltással megindultak a vár felé. Dominik tapasztalt hadvezér volt. Tudta, ha ő is előre ront, mint a többi katona, akkor valószínűleg az íjászok martalékává válik. Ezért a mögötte gördülő faltörőkos mögé ment pár másik katona társaságában. A szerkezet lassan, de biztosan közelítette meg a város kapuit. Végül, mikor a bejárathoz ért felmászott a szerkezet védelmi burkára, hogy az összes többi harcos is lássa.
- Támadás! – üvöltötte.
Dominik minden egyes szava lelkesítőleg hatott. A faltörőt mozgató katonák minden erejüket bevetve próbálták betörni a kapukat. Egyre nagyobb és nagyobb reccsenések hallatszottak a kapu túloldaláról. Végül a kapu egy hangos töréssel megadta magát és megnyílt az ostromlók előtt. A berontó katonák akár az árvíz úgy özönlöttek be a városba. A bejáratot védők harcosok kisebb nagyobb csapatokban próbáltak ellenállni, de a támadók számbeli fölénye túlmutatott a város védelmén. Dominik is kivette a részét. Leugrott a faltörő tetejéről és megrohamozta a várost védő katonákat. A csata hevében jött egy pillanat. Dominik megpillantotta a város harcosainak vezérét, ahogy jó pár másik katonával együtt becsatlakozik a véres csatába. Dominik tudta, hogyha vele végez, akkor valóra válik az álma és ő lesz a legdicsőségesebb hadvezér a királyi udvarban. Ezért megpróbált minél közelebb kerülni hozzá. A védekezők vezére ugyanolyan elszántsággal küzdött, ahogy Dominik. Azonban a védekezők törekvése hiábavaló volt, mert a csata kimenetele pár másodperccel később megpecsételődött. A támadók könyörtelenül mészárolták ellenségeiket, felgyújtották lakásaikat és kifosztottak mindent, amit csak lehetett. A védekezők vezére kétségbe esett. Meghátrált, körülnézett és rájött, hogy vesztett. Ekkor szembe találta magát Dominikkal, akinek kardja és páncélja már úszott ellenségeinek vérében. A vezér menekülőre fogta. Dominik, akár egy macska az egér után, úgy szaladt utána. Több épületen keresztül követte, de páncéljában képtelen volt lépést tartani vele. Végül rátalált, de nem számított rá, hogy ilyen állapotban. A vezér ült, kardja és pajzsa a földön hevertek. Csak ült a földön véresen. Azonban az nem az ő vére volt. Mögötte birodalmi katonák holttestei feküdtek, előtte egy nő és egy gyermek. A vezér vérrel áztatott kezeit bámulta. A rémület és a kétségbeesés rajzolódott ki arcán. Vesztett, de nem csak csatát, hanem minden mást is. Előtte a szentély, a hely ahová imádkozni járt, égett. A vezér megtörten ült a földön, tehetetlenül nézte, ahogy mindent elveszít, majd hangosan sírni kezdett. Könnyei végig csordultak szakállán. Akár az újszülött csecsemő bőgött. Dominik megtorpant. Sohasem látott még ehhez hasonlót. Elbizonytalanodott. Eddigi csatái során mindig csak a szörnyet látta ellenségeiben, de most minden megváltozott. Meglátta az embert, az érző lényt. Látta a háború igazi borzalmát. Dominik, mint a látását visszanyerő vak, úgy érezte magát. Körülnézett és látta, ahogy katonái feldúlják a várost, látta, ahogy fosztogatnak és gyújtogatnak, látta, ahogy végeznek a fegyvertelen lakosokkal. Látta, hogy az igazi szörnyetegek ők voltak. Dominikban a több éves háborúzás után megkérdőjeleződött a cél, amiért küzdött. Megkérdőjeleződött a tanítás, amit kapott és a lovagi erények, amik által küzdött. „Haza, igazság, becsület. Ez lenne?” Gondolta magában.
- Gratulálok. Győztél. Fejezd be, amit elkezdtél! – mondta a vezér.
Dominik a vezér felé közeledett. A megtört ember már csak a halálát várta a földön ülve. A lovag ekkor egy nem várt lépésre szánta el magát. Felvette a vezér kardját a földről és felé nyújtotta.
- Ha vége van, akkor legyen becsülettel vége. – mondta Dominik.
Erényei közül ez volt az egyetlen, amit megmenthetett. A vezér hezitált, majd felállt. Letörölte könnyeit és átvette kardját a lovagtól. Felvette sisakját a földről, leporolta és a fejére helyezte. Kezébe vette pajzsát és Dominik elé állt. Tiszteletét kinyilvánítva meghajolt. Dominik ugyan ezzel a gesztussal fejezte ki tiszteletét. A két fél mélyen egymás tekintetébe nézett, majd megkezdték utolsó párbajukat. A vezér öreg volt, de tapasztalt. Dominik hozzá képest fiatal, de gyors. A két harcos párbaja hosszú volt, azonban a vezér tudta, hogy ez lesz élete utolsó csatája. A hosszas párbaj után a két fél egy pillanatra megállt. Egyikük sem tudott felülkerekedni a másikon. Végül egy hang zárta le a párbajt. Egy suhanó hang. A vezér erőtlenül összerogyott hátában egy nyíllal.
- Ne! – üvöltött fel Dominik.
Nem látta honnan jött a nyíl így azt sem hogy ki lőtte. Dominik elkapta a vezért mielőtt a földre dőlt volna. A vezér az égő szentélyre nézett. Dominik tudta, hogy mit kell tennie. Megtámasztotta a vezért és az égő épülethez kísérte. Mielőtt bement volna ezt mondta.
- Köszönöm. Jó hogy a becsület még nem halt ki. – majd a vezér besétált az épületbe, kilehelte lelkét és a szentéllyel együtt pusztult.
Dominik teljesen magába fordult. Eddigi élete hazugság volt? Az uralkodóba vetett hite fölösleges volt? Mennyi hazugság érhette vajon? Ezeken a kérdéseken rágódott, míg a király elé nem állt.
…
Zaj. Hangos, üvöltő zaj. Ez ébresztette fel Dominikot a hintóban. A fővárosba értek. A lovag gyorsan felébredt, pislogott párat majd kinézett a hintó ajtaján. A város lakosai éljeneztek, ujjongtak, mindenfelé virágokat szórtak. Dobáltak az utcáról, a házakból, még a háztetőkről is. A birodalom hőseként üdvözölték őt, mintha a megváltó érkezett volna el hozzájuk. A hintó kanyarodott egyet majd megállt. Az ajtót kinyitották és várták, hogy a dicső lovag színre lépjen. De Dominik hezitált. Megvilágosodása után már nem tudta ki ő vagy, hogy mit csináljon. Majd erőt vett magán felállt és kilépett a hintóból. Hatalmas üdvrivalgás fogadta őt a királyi várpalota udvarában. Dominik szépen lassan előre sétált a neki kikészített vörös szőnyegen. Ez egy dicsőséges nap kellett volna, hogy legyen Dominik számára. E helyett csak a fájó emlékek idéződtek elő benne. A rivalgó emberek az ostromot győzelemként megélő katonáira emlékeztette. A vörös szőnyeg és a földre szórt rózsák megidézték a képet, amikor Dominik vérrel borított utcákon sétált. A palota díszes fáklyái és a füstszag újra megelevenítették benne azt az érzést, amikor látta a vezért sírni az égő szentélye előtt. Dominik számára minden egyes lépés egyre nehezebb volt. Az eddig számára meghatározó emlékek értéke megváltozott. A tudat, hogy ő miket tett eddigi életében a dicsőség, a haza és az igazság nevében, a tudat, hogy az igazságra való ráébredése ilyen későn jött el egyre inkább nyomták a lelkiismeretét. Egy ponton úgy érezte nem tud tovább menni. Megállt a palota lépcsőjén. Többen már csodálkozva néztek az arcán.
- Miért nem boldog? Miért nem örül? Biztos, hogy ő az? – mondták az emberek.
Ekkor eszébe jutottak a vezér utolsó szavai: „Jó, hogy a becsület még nem halt ki.” Ez a mondat élesztette újjá Dominikban a remény fénysugarát. Becsület. A lovagok legfőbb erénye.
- Ez az, amire szükségem van. – jelentette ki félhangosan, majd tovább ment.
Egészen a trónteremig eljutott. Ott várta őt az összes főnemes, főpap, díszes katonai őrséggel. A bent lévő tömeg hangosan tapsolni és ujjongani kezdett, de amint észrevették komor arcát alább hagytak ünnepi lelkesedésükkell. Minden a ceremónia hivatalos szabályai szerint zajlott le. Az utolsó pontban, amikor a király egy arany medált akasztott lovag nyakába, Dominikban égett a vágy, hogy itt helyben végezhessen a királlyal, akkor elvesztette volna becsületét is. Miután minden főbb esemény lezajlott a király halkan megkérdezte.
- Szabad tudnom, hogyan ünnepel birodalmunk bajnoka?
Dominik komoran ránézett és így felelt.
- A mai nap elmegyek. Oda ahová a te kezed sem ér el. Amikor visszatérek nem lesz itt egy bajnok, sem aki megvédjen. Nem lesz itt kőfal, ami megállítson, és nem lesznek itt a nemeseid, hogy segítsenek. Akkor, azon a napon szembe fogsz nézni a saját hazád haragjával, az igazság üvöltő viharjával és az igaz becsület bosszújával.