Kecskeméti mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bolygó, több mint hétmilliárd lakóval, akiknek rengeteg problémája akadt a globális felmelegedéssel és a túlzott környezetszennyezéssel. Ennek a kékes bolygónak volt egy kontinense, Európa, amelynek szívében volt egy ország, amit Magyarországnak neveztek. Nem volt sem jelentős olajexportőr, sem nemzetközi atomhatalom; lakói, mint minden 21. századi ember, a Facebook és az Instagram világában tengették napjaikat, és nem panaszkodtak, hiszen volt mindenkinek elegendő Túró Rudi és paprikás krumpli. Ennek a kis országnak volt egy fontos megyéje, Bács-Kiskun, amelynek központja egy Kecskemét nevű város volt, amit sokan Kodály Zoltán, míg mások a Mercedes-gyár miatt ismertek. Kecskemét viszonylag nagy város volt, több városrésszel, amelyek közül az egyik a Széchenyiváros volt.
Ebben a városrészben élt egy lány, akinek az édesapja hirtelen külföldre utazott, ő pedig édesanyjával Pestről a bács-kiskuni megyeszékhelyre költözött. Alig egy hónapja laktak Kecskeméten, még nem tudta szegény leány, hogy mi merre hány méter, csak a Széchenyivárost ismerte valamelyest. A pesti nyüzsgés után nagyon megnyugtató volt neki a városrész kicsinysége, hamar megszerette a csendes utcákat, a Domb hangulatos parkját, és néhány nap alatt megtanulta azt is, hogy nem feltétlenül kell szaladni a 22-es busz után, hiszen úgyis késik legalább 10 percet. A Sparba minden nap bejárt, mert csak ott volt Dm, a lány pedig kifejezetten szerette a különböző parfümöket és szempillaspirálokat naponta cserélgetni. Az anyukája a városrész egyik legjobb gimnáziumába, a Bolyaiba íratta be tinédzser lányát, aki nem lelkesedett az ötletért.
Nem fogok hazudni, pokolian nehezen ment neki a beilleszkedés. Nemcsak hogy nem ismert senkit, de mivel az anyukája rengeteget dolgozott, hogy kitöltse az apukája és a pesti élet világa után maradt űrt, vele sem igazán tudta megbeszélni az ügyes-bajos dolgait, így az introvertáltnak titulált lány még inkább bezárkózott. Az egyetlen öröme a szokásos esti skype-olás volt az egyetlen és legjobb pesti barátjával, Benivel. A lánynak korához képest egyhangúan telt az élete, semmi TikTokozás, semmi hétvégi buli; a suliban rengeteget tanult, délutántól hajnalig pedig Benivel beszélt. Nem kevés alkalommal hajnal 3 után aludt el, így nem csoda, ha egy idő után teljesen kimerült lett, többször elaludt az iskolában is.
Volt egyszer egy kémiaóra, ami örökre megváltoztatta a lányt. A tanár úr éppen a magnézium égését mutatta be, és szólt, hogy akinek érzékeny a szeme, az vagy forduljon el, vagy boruljon le a padra. Az utasításnak megfelelően a lány lehunyta a kialvatlanságtól sajgó szemeit, és nem meglepő módon elaludt.
Álmában a kecskeméti lakás konyhájában ült, és reggelizett. Ahogy ette a szokásos zabkásáját, egyszerre csak dörömböltek az ajtón, és berontott Beni, a kedvenc pólójában, amit legjobb barátnőjétől kapott a költözésük előtti nap, és közölte a lánnyal, hogy irány a városháza, a két tanú már vár, még a végén lekési a saját esküvőjét. Az öröm, a szeretet és a megkönnyebbülés, amit a legjobb barátja viszontlátása okozott, hatalmas hullámokban öntötte el a romantikus lány lelkét. Ott állt előtte az egyetlen ember, aki megértette, és éppen feleségül kérte őt (mégha csak burkoltan is). A lány tehát nem gondolkodott, felkapta a kedvenc szoknyáját és a farmerdzsekijét, majd a fürdőszobába rohant és gyorsan arcára kent egy kis alapozót, szempillaspriált és szájfényt, majd szaladt a fiú után, természetesen a buszmegállóba, a 14-es buszhoz, ami, bár kevesebbet késett, mint a 22-es, mégis csak 6 perccel a menterendben kiírt időpont után méltóztatott begurulni a megállóba. Felugrottak, és igyekeztek siettetni a sofőrt. „Lekéssük az esküvőnket, siessen!”- ordították mindketten, Beni torkaszakadtából, a leányzó pedig csak úgy félhangosan, mint aki nem érti az egészet, hiszen fogalma sem volt arról, hogy mégis mi történik. A busz úgy látszott, nem fog időben beérni, így két megálló után leszálltak. A fiú, mint egy nagyvárosi „szőkeherceg”, fél perc alatt fogott egy taxit, ami egyenesen a Városháza elé vitte a párost. Felviharzottak a díszterembe, ahol ott állt az anyakönyvvezető és a két tanú. A szertartás részleteit nem álmodta meg, a következő kép, ami a lányt érte, a felismerés, hogy feleségül ment a legeslegjobb emberhez, akit ismer, és a határtalan öröm, amit ez okozott neki.
Képszakadás, képváltás, a következőkben már gömbölyödő pocakkal csücsült hősnőnk a széchenyivárosi lakásban, zabkását majszolva, boldogan. Hallgatta a Benivel közös kedvenc előadójuk legújabb lemezét a Spotify-on, táncra perdült, úgy érezte, nem is lehetne boldogabb, jóra fordult minden. Megkönnyebbült, hogy a költözés emléke messze, és a még csak gyatrának sem nevezhető szociális életének nyomása sem üldözi már. Az ezt követő dolog, ami megjelent álmában, a kisfia volt. Hogy szőke volt-e vagy barna, milyen színű rugdalózó volt rajta, kövérkés volt-e vagy soványka, kék szeme volt-e, zöld vagy barna, cseresznyeszínű szájával mit gügyögött, rejtély. Nem lehetett tudni azt sem, hogy orvos, rendőr vagy tanár lesz-e belőle, hogy ügyesen fog-e rajzolni, rossz kamasz lesz-e belőle, aki állandóan az anyja idegeire megy vagy sem. A lánynak fogalma sem volt, hogy, de egyszerre csak ott ült az ölében, ő pedig énekelt neki és verset olvasott addig, amíg a pici el nem aludt. Alvás közben még a nyála is kicsordult, és olyan angyalian szuszogott, hogy egyből ellágyult a szíve, megpuszilta a fejét, ringatta. Olyan természetesnek hatott az egész, ölében a kisfiúval, egy széchenyivárosi tömbház kitudjahanyadik emeletén. A csöppség egy idő múlva kinyitotta gombszemeit, a lányra nézett, kacagott, ő pedig magához szorította…
A következő pillanatban a lány felébredt a tündérmesébe illő álomból, és kissé kótyagosan vette tudomásul, hogy a magnéziumos kísérlet rég véget ért, a többiek már kimentek a teremből, és a tanár sem volt már ott, hogy leszidja. Összepakolt hát, az alvástól kissé kótyagosan berakott mindent a táskájába, és miközben az álombeli gyermeke vonásait igyekezett felidézni, azon gondolkodott, hogy vajon megvalósulhat-e egy napon mindaz, amit álmában látott.
Én, aki régóta jól ismerem a kecskeméti mese főhősét, szintén gyakran felteszem magamnak ezt a kérdést. Most azonban nem érek rá elmélkedni, el kell érnem a 22-est, mert negyed óra múlva érkezik a legjobb barátom a vasútállomásra, és talán éppen kedvenc pólója lesz rajta, amit tőlem kapott…

Fülöp Anna, 9.d