Mégis a levegőben van

Az osztályban nyomasztó csend uralkodott, ahogyan az mostanában lenni szokott. Senki nem beszélgetett a padtársával, nem nevetett, még csak nem is az óra előtti magolás miatt volt mindenki ilyen hallgatag. Egyre csak bámultak maguk elé, élettelenül, mintha már semmi sem számítana többé, mintha már nem is lenne lelkük.
Feszélyezett a szótlanság. Mindig kilógtam a sorból azért, mert én nem voltam olyan nagyhangú, mint ők, nem szerettem a ricsajt, de most úgy éreztem, ha megszólalnék, minden szem rám szegeződne, annál rosszabbat pedig el sem tudtam képzelni. Teljesen kifordult a világ magából, rendkívül gyorsan; én, a csendes lány, akartam beszélni, miközben az osztály hallgatott, mint a sír.
Epekedve vártam a szünet végét, és azt, hogy a tanár végre megérkezzen, hogy egy kis időre úgy érezzem, minden rendben van. Vágytam az emberi hangokra, és arra a normális életre, amit addig unalmasnak és céltalannak tartottam. Azonban ezt nem ilyen könnyű visszakapni. Az idő is csigalassúsággal telt, az óra másodpercmutatójára még nyolc teljes kör várt a becsöngőig.
Az előttem lévő pad még néhány pillanatig üres maradt, mígnem Emma és Rita is beléptek a terembe, és elfoglalták a helyüket. Éppen veszekedtek, ami szintén nem volt meglepő, ahogy a téma sem. Koronavírus. Az utóbbi hónapokban ez volt az egyetlen dolog, amiről beszéltünk az iskolában.
Nem akartam hallgatózni, mégis felüdülés volt őket hallani.
- Csak azt nem értem, miért kell ettől letargiába esni. Olyan rosszul érzem magam itt, ez a légkör, mintha megfojtana. -mondta Emma.
-Ez nem letargia, csak elfogadtuk, hogy ez van, és neked sem ártana. -válaszolt érzelemmentesen a barátnője.
-Mikor lettél te is olyan, mint ők? -nézett mélyen a szemébe.
Rita még mondani akart valamit, amikor megszólalt a rádió és a termet beharsogta, a naponta minimum hétszer lejátszott felvétel.
-Kérjük a diákokat, amíg az iskola épületében tartózkodnak, viseljenek maszkot, illetve óránként menjenek el megmérni a testhőmérsékletüket. Ha rosszul érzik magukat, vagy másokon tapasztalják a tüneteket…
-De még a rádióból is ez folyik, minden egyes nap, és már mindenki betéve tudja. Megőrülök ettől. -fakadt ki Emma, kicsit hangosabban. -Miért nem lehet ettől elszakadni? Csak egy kicsit… -dörzsölte a homlokát.
-Már ez az életünk és ezen nem tudunk változtatni. -válaszolta Rita.
Emma már éppen újra megszólalt volna, mikor egy, az osztály számára ismeretlen, barna hajú tanárnő lépett be a terembe. Ha lehetséges volt, még nagyobb csend ütötte fel a fejét, mint ami körbe ölelt minket a lányok érkezése előtt.
-A járványról van szó? -nézett az előttem ülőkre, mire Emma lehajtotta a fejét, Rita pedig pontosan úgy bámult maga elé, ahogyan az osztálytársaink, némán és élettelenül. -Nagyon helyes. -folytatta – Fontos, hogy észben tartsuk a szabályokat, és tájékozottak legyünk. -jelentette ki kedvesen, miközben a maszk alatt valószínűleg elmosolyodott. Bár egyedül én néztem rá, láttam rajta, mennyire zavarja, hogy csak a szavaival tudja támogatni a diákjait, hiszen már mindenféle érintkezés tilos volt két idegen ember között egy jóideje; de lehet, hogy csak én gondoltam bele többet, és nekem hiányzott az, hogy arcokat lássak, ne csak kifejezéstelen szemeket.
-Mind tudjuk a rohadt szabályokat, hogyne tudnánk, mást sem hallunk a suliban. -fortyogott Emma halkan, azonban a tanárnő mégis meghallotta.
-Tudom, hogy nehéz, mindannyiunknak az. De ez az egyetlen út, hogy legyőzzük ezt a kórt, mégpedig, hogy megtanulunk együtt élni vele.
- Legyőzni a kórt. -fújt egy nagyot Emma. -Nem értem, hogy ez -mutatott körbe az osztályon, majd a nőre nézett -hogyan segít ebben. Ez lenne a legyőzés? És egyébként is, az iskolában eddig összesen tizenegy ember fertőződött meg…
-Legalábbis náluk mutatták ki. -szakította félbe, mire Emma olyan hirtelen pattant fel, hogy még én is összerezzentem, viszont a tanárnőnek a szeme sem rebbent a mozdulatra.
-Hadd mondjam végig -emelte fel a hangját, majd mintha kissé ő is meglepődött volna saját kirohanásán, halkabban és visszafogottabban folytatta. -Összesen tizenegy ember fertőződött meg, ami az iskola létszámához viszonyítva igen kevés, mégis úgy teszünk, mintha mind minimum halálos betegek lennénk. -nézett végig a bamba arcokon újfent, és a tanárnő is követte a tekintetét, majd ezt válaszolta:
-Csak fáradtak, mind azok vagyunk.
-Ez már nem erről szól, és nem is a vírusról. -rázta meg a fejét Emma.
-Ülj már le! -mondta valaki erőtlenül. -Miről akarsz szónokolni? Ez van és kész. Fogadd el. -szólt kedvetlenül mögülem Tibi. Az a Tibi, aki egykor még az osztály legharsányabb tanulója volt, akitől egy éve még hangosan zengett az egész folyósó, és akinek a hiányát mindenki megérezte, ha éppen nem volt iskolában.
Próbáltam kizárni ezeket az Emmának szánt beszólásokat, mivel engem is éppen annyira ingereltek, mint őt, csak nekem nem volt merszem megszólalni, és kimondani, amit gondolok.
A tanárnő még utoljára így szólt hozzá halkan, mielőtt kilépett a teremből:
-Az igazi ellenség sosem egy vírus, amely betegséget okoz, hanem az, hogy mit okoz a társadalomban. Nem azért küzdünk már régóta, hogy ne kapjuk el, hanem ez ellen, -intett az osztálytársaink felé, majd meglepetésemre, az én szemembe nézve folytatta – ami veszélyesebb és pusztítóbb, mint bármelyik járvány.
Még fel sem fogtam a szavait, de már el is tűnt. Még ott csengtek a fülemben, mikor Emma újra megszólalt. Szerencse, hogy nem hozzám beszélt, mivel még a tanárnő utolsó mondatának hatása alatt voltam.
-Mi történt veletek? Mikor lettetek ilyenek?
Szinte csak suttogott, hiszen tudta, hogy úgysem kap értelmes választ tőlük.
-Igen, ez van, tudom. -előzött meg egy elmés beszólást az egyik osztálytársunktól. -De ettől még nem kell letargiába esni. Megtanulunk együtt élni vele, de ez távolról sem az. Ez csak túlélés…Hiányoztok. -mondta ki azt, ami a legjobban nyomta a szívét, majd egy hosszú pillantást vetett Ritára, de a lány észre sem vette.
Egyetértettem vele, és tudtam miről beszél, mit érez, ugyanezt éreztem én is minden egyes percben, amikor kínzott az osztályban uralkodó, üvöltő csend. Még sosem éreztem magam ennyire egyedül és ennyire távol mindenkitől, mint az utóbbi pár hónapban, pedig sosem voltam könnyen barátkozó ember. Mégis vágytam arra, hogy idegesítsen a zaj, a zsibongás, hogy történjen valami, hogy történjen bármi.
Beszélni akartam Emmával, viszont a többiek figyelmét a legkevésbé sem akartam magamra irányítani. Nem akartam, hogy azt higgye egyedül van, de féltem, hogy nekem támadnak, és tudtam, hogy nem kezelném olyan jól, mint ő.
-Elfogadtuk Emma, ennyi történt. Neked is ajánlom, és most már hagyd abba a hisztit, én élvezem ezt a megnyugtató csendet. -szólalt meg Tibi. A szavai kissé indulatosan voltak viszont, ahogyan kiejtette őket, mintha egy gyászbeszédet mondott volna.
-Inkább beletörődtetek, mert azt hiszitek csak így lehet, ez az egyetlen út, de ez nem igaz. Nem kell így lennie. -mondta Emma, de úgy éreztem, minden egyes nem célba érő szóval, egyre jobban kezdi elveszteni a reményt. Nagy levegőt vett, próbálta összerakni a gondolatait, majd így folytatta:
-Anélkül is átvészelhetjük ezt, hogy megnyomorítana minket. Nem fogunk így élni örökké, és egyébként is, még itt vagyunk egymásnak, nem? Kérlek, csak próbáljátok meg…
-Mit akarsz ezzel Emma? Láthatod, hogy egyedül te nem vagy elégedett azzal, ami most van.
-Én egyetértek vele. -mondtam ki véletlenül hangosan azt, amire gondoltam. Emma azonnal felém nézett, és mintha megnyugvást láttam volna csillanni a szemében.
Mindenki engem figyelt, ami kiakasztó és pozitív is volt egyben. Ha elértem, hogy egyáltalán megmozduljanak, talán nagyobb sikerrel járok, mint Emma.
-Ahogy a tanárnő is mondta, már nem a vírus ellen küzdünk, hanem ez ellen, ami itt is felütötte a fejét. -kezdtem kissé bizonytalanul, halkan, viszont Emma bátorító pillantása erőt adott, így folytattam. -A levegőben van, és sokkal gyorsabban terjed, mint a vírus.
-Ez meg miről beszél? -sutyorgott egy finom hangú lány hátulról.
Még lett volna pár gondolatom, amit szerettem volna megosztani az osztállyal, de leginkább Emmával, mikor a rádió ismét megszólalt.
-Figyelem, a következő tanulókat kérem az igazgatói irodába fáradni: Kovács Endre, Keller Mira, Horváth Emma, Walker Balázs…-sorolta tovább a neveket, bár én csak a sajátomat és Emmáét hallottam ki belőle, méghozzá a nemrég látott tanárnő hangján.
-El kell tűnnünk innen. -jelentette ki Emma, majd maga után vonszolt a folyosóra. Már csak pár másodperc volt becsöngetésig, így az teljesen üres volt. Védtelennek éreztem magam a hatalmas, kongó térben.
-Miért? -állítottam meg.
-Az a nő, feldobott. -próbálta visszafolytani az indulatait. -Hol voltál eddig? -reagált az értetlenkedő arcomra. -Itt nem szeretik, ha valaki…problémás.
-Vagyis, ha nem olyan, mint egy zombi. -fordítottam le, inkább magamnak a szavait, mire bólintott egyet.
-Igen, és már tudják, hogy nem vagyok olyan, mint ezek. -mondta lihegve, miközben gyors léptekkel haladtunk a főbejárat felé.
Viszont amikor az aulába értünk, hatalmas meglepetés fogadott minket, mire azonnal meg is torpantunk.
A tanárnő és pár diák állt középen. Nem vettek észre minket, így hátrálni kezdtünk.
-Segítek nektek! -szólt oda nekünk, mikor még egy lépést sem tettünk meg kiinduló helyünkről. -Ne féljetek! Gyertek közelebb. -intett minket közéjük, mire én és Emma bátortalanul megközelítettük a csapatot.
-Olyan vagyok, mint ti, és most elmentek innen, itt már többé nem biztonságos. -jelentette ki, mikor odaértünk hozzájuk.
-Ezt meg hogy érti? Mi folyik itt? És mi van a többiekkel? -kérdezte egy fekete hajú, szeplős arcú lány, aki láthatóan jobban meg volt ijedve, mint bárki.
-Nem lesz semmi baj. -simította meg a lány vállát a nő, mire mind meglepődtünk. -Ti túlélők vagytok, és én nem hagyom, hogy még több embert tegyen tönkre ez a…valami, ami a levegőben terjed. Kijuttatlak titeket, de onnantól rajtatok áll, hová mentek.
-Nem fog bajba kerülni emiatt? -kérdezte a velem szemben álló fiú.
-Miattam ne aggódjatok! -mondta, majd elkezdett minket a kapu felé terelni.
-A rendőrök nem fognak kiengedni minket csak így. -jelentette ki Emma.
-Megoldom. -szólt a tanárnő elszántan, majd az ajtónál álló, sötétkék egyenruhás rendőrhöz fordult.
-Uram, ezek a gyerekek rosszul érzik magukat. Véleményem szerint fennáll a koronavírus veszélye, a legjobb lesz, ha haza, vagy kórházba mennek. -nézett végig a férfi szemébe.
A kifejezéstelen arcú, életunt pasas még csak nem is pislogott, miközben a tanárnőt hallgatta, majd pár másodpercnyi tétlenség után odakiáltott a portásnak, hogy nyissa ki az ajtót.
Ami meg is történt, én pedig tudtam, hogy ez még csak a kezdet, de nem sejtettem mi vár még ránk.
-Maradjatok láthatatlanok, és soha ne nézzetek vissza! Tartsatok össze! Egyszer vége lesz, ígérem!
-Maga nem jön velünk? -kérdeztem némi kétséggel a hangomban.
-Nem mehetek. Nem hagyhatom itt a diákjaimat. Ki vigyázna rájuk, ha nem én? Most még nagyobb szükség van rám, mint valaha. És persze segítenem kell a hozzátok hasonlókat. -sóhajtott egy nagyot, ami nem nyugtatott meg. Ezzel azt sugallta, ez egy hosszú és nehéz időszak kezdete, de nem vagyunk egyedül.
-Menjetek! -zárta rövidre a tanárnő a búcsúzkodást, anélkül, hogy hagyta volna, hogy megköszönjük neki mindazt, amit értünk tett. Bár azt nem tudtuk, ezzel jobb vagy rosszabb lett-e a helyzetünk, azt biztosan tudtuk, hogy történjék bármi, mi mindent meg fogunk tenni azért, hogy túléljük és épek maradjunk.
Így kezdődött az igazi harc, egy olyan ellenséggel, ami mindannyiunkban ott bujkált, és csak arra várt, hogy felszínre törhessen és átvegye az irányítást.