"Mire jó az IKSZ?"

"Mire jó az IKSZ?" címmel megyei szintű élménybeszámoló pályázatot hirdetett a Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület és a fenntartásában működő Bács-Kiskun Megyei Család, Esélyteremtési és Önkéntes Ház.

A pályázatra azok az Iskolai Közösségi Szolgálatot ( IKSZ-et) már teljesített középiskolás tanulók beszámolóit várták, akik kedvet éreztek ahhoz, hogy tapasztalataikat, élményeiket megosszák diáktársaikkal, ezzel is segítséget nyújtva azoknak, akik még az IKSZ teljesítése előtt állnak.

Iskolánkból két tanuló küldött be pályázatot.

Szőke-Tóth Éva 12.c osztályos tanuló különdíjban részesült.

Baltás Olga 12. b osztályos tanuló pályaműve 1. helyezett lett.

Gratulálunk!

Szőke-Tóth Anna: 72 óra kompromisszum nélkül, 2015

A 72 óra kompromisszum nélkül egy önkéntes program, ahol mindenféle szociális és fizikai munkát végeznek fiatalok úgy, hogy nem csak oda mennek segíteni, ahol nekik tetszik, hanem ahova küldik őket. Ezt a program neve is magába foglalja, mint ahogy azt is, hogy ez egy hétvégén keresztül tart.
Minden évben próbálnak a szervezők olyan helyszíneket keresni, ahol tényleg szükség van segítségre, de vannak állandó helyek is, ahova minden évben ellátogatnak a 72-órás programon résztvevő fiatalok. Ilyenek például a Máltai Szeretetszolgálat Kecskemétre kihelyezett házai, a Wojtyla-ház ás a kecskeméti 72 óra törzshelye a Szentcsalád Plébánia. De minden évben vannak új helyszínek és közös, kiemelt projektek is. A hétvége három részből áll: péntek délután illetve este, szombat egész nap és vasárnap délelőtt. Pénteken és szombaton kisebb csoportokban megyünk a helyszínekre, vasárnap pedig a program lezárása következik.
Én személyesen második alkalommal vettem részt a 72 órán. Tavaly csak szombaton tudtam ott lenni, de az is nagy élmény volt számomra, mert a Máltai Szeretetszolgálat egyik házába voltam beosztva. Nem éppen szociális munkát kellett végeznem, pedig arra számítottam. Az én feladatom teremrendezés és kertszépítés volt. Amikor ezzel végeztünk, elmentünk a Piarista Gimnázium ebédlőjébe ebédelni. Délután kezdődött a közös, kiemelt projekt, ami a Domb és a Kórház közötti kiserdő kerítésének a festése és az erdő rendberakása volt. Amikor ezt közösen megcsináltuk, haza mehettünk lefürödni és átöltözni, mert este kezdődött a munka után jól megérdemelt buli.
Idén szerencsére péntek délután is tudtam menni, ami nekem nagyon nagy kaland volt. Egy eddig, a 72 óra alatt nem látogatott helyszínre mentünk, a Kórházba. Nyolcan voltunk ide beosztva és három csoportra lettünk szétosztva. Én és két másik társam a belgyógyászatra mentünk idősebb emberekkel beszélgetni és kicsit feldobni a napjukat. Én személyesen egy idősebb hölggyel beszélgettem körülbelül egy órán keresztül. A nő eleinte nagyon depressziós hangulatban volt, de nekem sikerült jobb kedvre derítenem és elterelnem a figyelmét a gondjairól. Számomra nagy élmény volt, mert kimozdított a komfortzónámból, ezért jó ez a program. Szombat délelőtt a Szentcsalád Plébánián voltam és az esti rendezvényre készítettük elő a helyszínt és a vacsorát. Az idei kiemelt projekt a Lánchíd Általános Iskola mögötti játszótéren levő fal lefestése volt. Amikor ezzel kész voltunk, összegereblyéztük a leveleket és összeszedtük a szemetet. Az esti rendezvényen nagyon jól éreztem magam és sok velem egyidős fiatalt megismertem.
Nagyon szeretem ezt a programot, mert sok embert megismerhetek és jó a közösség. Olyan dolgokban segíthetünk, amiket amúgy nem biztos, hogy megcsinálnánk és kimozdít a kényelmi zónánkból. Azt gondolom, érdemes követni ennek kapcsán Paulo Coelho gondolatát, miszerint "Egyetlen kaland többet ér, mint ezer egyforma nap, amit kényelemben és jólétben töltök."
Készítette: Szőke-Tóth Éva 10. C (2015)

A programon az iskolából részt vettek: Salánki Krisztián 9 .A, Szőke-Tóth Éva 10.C, Lőz Dávid 11.D, Szőke-Tóth Anna 12.B, Fekete Ágnes 12.B és Kiss Ádám 12.B osztályos tanu-lók.

Baltás Dóra: „Egy mindenkiért, mindenki egyért!”
„Egy mindenkiért, mindenki egyért!” – szól a híres mondás, mely a népet védelmező három testőr jelmondata volt. Ez a szállóige akár az én osztályom jelmondata is lehetett volna, ugyanis mi közösen végeztük el annak idején a közösségi szolgálatos munkát.
Kilencedik osztályban az elsőszámú napirendi pontok között szerepel, hogy szót ejtsenek az osztályfőnökök a kötelező közösségi szolgálati munkáról, amely elvégzése után belépőt kapunk egy „zártkörű rendezvényre”, az érettségire. Kaptunk egy lehetőséget az Első Kecskeméti Lions Klubtól, amit egy közös megbeszélés és a szülők beleegyezése után meg is ragadtunk, így már az első évben nekivághattunk az 50 óra teljesítéséhez. Már a vásárigazgató által tartott tájékoztató óra is nagyon érdekes volt. Az egészet a katonasághoz tudnám a legjobbat hasonlítani: térképet készítettünk a „hadszíntérről”, alakulatokba rendeződtünk és megtárgyaltuk, hogy ki melyik szektorban fog „állomásozni”. De csak ez a része volt ilyen, hisz a vásár alatt nem voltunk semmilyen bevetésen, mentőexpedíción, viszont az egyenruha használata, ha nem is kötelező, de ajánlott volt.
A munka során, egy karácsonyi vásáron, úgynevezett Filléres Börzén kellett segíteni több éven keresztül, amit a nehéz anyagi sorsú magyar családok segítése céljából szervez a klub minden évben. Feladataink közé tartozott többek között: a helyszín berendezése, áruk rakodása, pakolása, ki-és becsomagolása, takarítás, vásárlók útbaigazítása, majd a vásár zárónapján a helyszín visszarendezése. A vásár helyszínéül a Széchenyivárosi Lánchíd utcai Általános Iskola sportcsarnoka szolgált, az étkezőben pedig a klub gondoskodott minden önkéntes ellátásáról étkeztetés tekintetében.
Izgatottan kezdtük az első évben a munkát, de a vásár végére nagyon megutáltuk az egészet. Ennek több oka is volt: egy részről elkényelmesedett gimnazisták vagyunk, akiknek nagy részét igen erőteljesen védi a szociális és anyagi háló, nem szoktunk az ilyesfajta testileg és lelkileg is megerőltető dolgokhoz. Másrészről ízelítőt kaptunk a való világból. Megkaptuk az első fájó pofonjainkat az élettől, megtapasztaltuk milyen, amikor dolgozni kell, és nemcsak kedves kéréseket kapunk szüleinktől, tanárainktól, hanem vadidegenek is utasítgatnak, illetve keményen kritizálják, bírálják a munkánkat. Legtöbbünknek ez volt az első olyan alkalom, hogy valaki másért kellett tenni úgy, hogy semmilyen érdek nem fűzött hozzá. Rá voltunk kényszerítve, hogy önzetlenül segítsünk.
Ahogy teltek az évek, egyre rutinosabbak voltunk. Megtanultuk kezelni és élvezni, amit csinálunk. Egymást segítettük át a holtpontokon, emlékeztettük magunkat, hogy miért is vagyunk itt. Az évek előre haladtával egyre kevésbé éreztük megterhelőnek a feladatokat, ez pedig lehetőséget adott arra, hogy meglássuk a szépet, hisz rengeteg köszönetet kaptunk és öröm volt látni munkánk gyümölcsét, amit az emberek arcán megjelenő mosoly igazolt.
Beszélni könnyű a dolgokról, de át is kell élni őket, hogy valóban megérthessük. És aki azt hiszi, hogy bármilyen belső változás nélkül „megúszhatja” ezeket a napokat, az téved. A látottak, a hallottak, és a történtek, ha nem is ugyanolyan mértékben, de mindenkire hatással voltak. Megtapasztalni a társadalom minden rétegét, hálát adni Istennek, hogy nekem nem így kell élnem, ez mind-mind hosszú éjszakákon át elgondolkodtatott valahányunkat.
Abszolút erőt tudott adni az osztályfőnök és a szülők példamutatása. Nekik nem kellett volna egy szalmaszálat se arrébb mozdítaniuk, de mégis ott voltak, segítettek és tartották bennünk a lelket. Olyan oldalát ismertem meg a diáktársaimnak, ami az iskola falain belül nem feltétlenül mutatkozhatott volna meg. Kiderült, ki az, akire lehet számítani, mert első szóra vagy szó nélkül segít, és ki az, akiben nincs meg a csapatszellem, kerüli a munkát és reggel elkésik. Igazán közösségépítő ereje volt a szolgálatnak, ami ránk mindenképpen hatott.
Megélni és megtapasztalni, milyen munka van a pénz mögött, amit a szüleink keresnek. Félelmetes volt a felismerés. Ezek után kétszer annyira megbecsülök mindent, amit kapok, és nem veszem magától értetődőnek, hogy minden nap kerül főtt étel az asztalra.