Újra

Már a napok múlását sem lehetett követni. Egyedül voltam egy sötét, nyirkos cellában. Egyedül voltam gondolataimmal, egyedül a teljes sötétségben. Rég volt már a villanyoltás, lassan visszakapcsolhatnák a lámpákat. Nem vagyok hülye, tudom, hogy nem miattam szoktak égni azok a gyertyák. Csak az a messziről beszűrődő kis fény, ami bár gyér, de sokat jelent. Azokban az időszakokban, mikor éppen jelen volt, legalább valamit láttam. Láttam a rácsokat, a fal mentén láncokon lógó deszkaágyat, és láttam a zárat. Amin minden alkalommal elgondolkodtam, hogyan tudnám kinyitni vagy feltörni. És persze amennyire fizikailag lehetséges volt, láttam magamat. Láttam a kezemen kiszáradt bőrömet, széttört körmeimet. Láttam magamon a szakadt ruhát, láttam a bordáimat, ahogy egyre jobban kilátszódtak. Láttam néha a koszt a karomon, a lábaimon. Láttam a tincsekben lógó koszos hajamat. De ennyi. Láttam, de mégsem. A gondolataim ugyanúgy fájóak voltak, és folyamatosan visszataláltak hozzá. Fájt a hiánya, fájtak a csodás emlékek, melyek hamisak voltak. Legszívesebben vele lettem volna, de az agyam tudta, hogy nem lehet. Haragudtam rá, minden erőmmel azon voltam, hogy gyűlöljem. De nem tudtam. Ezért magamra is haragudtam. Alig tudtam aludni, de ha mégis, rémálmok gyötörték az elmém.
A hirtelen felvillanó gyenge fény kizökkentett a mély gondolkodásból. Felálltam, a rácsokhoz sétáltam. És vártam. Vártam, hogy jöjjön valaki. Adjanak enni, inni, de leginkább azt vártam, hogy valaki végre kivigyen innen. De a segítség elmaradt, én pedig visszazuhantam a gondolataimba, immáron nem teljes sötétben. Valahogy megint eljutottam a legnagyobb kérdéshez, ami jelenleg létezett számomra. Hogy jutottam ide? Egy idegen vár idegen várbörtönében, a középkorba. Egyik nap még sorozatokat nézve és könyveket olvasva töltöttem délutánjaimat, iskolába jártam, tanultam és élveztem a szerelmet. Aztán hirtelen belecsöppentem egy általam ismeretlen világba, ahol olyan dolgokra derült fény, amiről álmodni sem mertem. A kialakult misztikus konfliktus láttán csak pislogtam. De egy dologra tisztán emlékszem. A nagy hangzavarban és rendetlenségben láttam, hogy Ő kezet fog valakivel, majd hirtelen minden elsötétült és elcsendesedett. Azóta vagyok itt.
Nem tudom mennyi idő telt el, egy ideje nem számolom. Az ember elveszti az időérzékét, mikor nincs napfény. Egyedül az érzékelem, hogy nagyjából milyen időközönként gyújtanak gyertyát. De az idő szörnyen lassan telik. A fel-alá járkálástól a cellában megint elfáradtam. Egyébként is már több mint egy napja nem aludtam. Ledőltem a deszkára és lehunytam a szemem. Szinte azonnal álomba merültem. Álmomban újraéltem az itteni lét első szakaszát. Először folyamatosan kiabáltam, hogy segítsenek. Aztán mániákusan kiutat kerestem. És az álom újra előhozta azt a szörnyű érzést. Egy hatalmas fényvillanásra riadtam fel. Nem is értettem. Nem szokott itt ekkora fény lenni. Kinyitottam a szemem és megláttam Őt. Rendes XXI. századi ruhában, tökéletes hajjal mint mindig. De most az egyszer ezt egyáltalán nem értékeltem. Bár először megörültem, mert rettentően hiányzott, és végre nem vagyok egyedül. Aztán eszembe jutott, hogy mit tett, és olyan düh árasztott el, hogy kiugrottam az ágyból.