Keiko

Az ablaknál állt, és figyelte az utcát. Kinn egy buborék zárta félelembe a várost. Sötétedett. A szél megpróbálta elfújni egy fa lombját, és minden sikertelen próbálkozás után erősebben futott neki.
A nő mosolygott. Nem fog sikerülni - gondolta. Egészen könnyelmű gondolat volt ahhoz képest, amit az anyja szajkózott egyfolytában. Azt, hogy ne költözzön ide, mert itt egyfolytában tájfunok vannak. A szomszéd szobában egy ötévesforma kislány játszott repülőkkel.
Utálta a repülőket. Összességében utált minden játékot, amit a lányának vett, merthogy ha azokkal játszik, majd fiú akar lenni, ha felnő. Ezzel a mondásával mindig jókedvre tudta deríteni magát – végül is, ma már a nők is végeznek férfimunkát, egy jogosítványt pedig mindenkinek alap megszerezni.
A széllel együtt az eső is megérkezett. A nő számára olyan hang volt zuhogása, mint egy véget nem érő sóhaj. De a sóhajok, végül is, véget érnek. Ha elfogy a levegőd. Ha meghalsz.
Hogyan mondanád meg a gyereknek, hogy meghalunk?
Ez a mondat egy pillanatnyi rémületre késztette az ablaküveg mögött. Még egészen kicsi gyerek volt: egyszer egy nyári vihar közben futott le a lakásból, mert kíváncsi volt a fényekre meg a zajokra. Egy mentőautó villogott a látótere előtt, amit rendőrautók kísértek. Pár napra rá meghalt az, akit benne vittek - soha nem derítette ki, hogy hívták -, viszont ezt nem tudta volna meg, ha nem hallgatta volna ki a szülei beszélgetését zárt ajtók mögött. Ezután mindig megmosolyogta magában, ahogy megpróbálták elmagyarázni nyakatekert példáikkal.
Csupán magában.
Nekik csak addig volt jó, amíg kitűnt a kortársai között mindenben. Persze, nem arra számítottak, ami végül elsült - egy lázadó lány volt a sajátjuk, aki fapofával vagy nevetve fogadta mások fájdalmait. A mostani férjéét is. Biztos ezért van ilyen sokat távol. Talán megosztja lelkének minden sebét valakivel. Talán félrelép azzal a valakivel.
És akkor megbocsátanál neki?
Egyre nehezebben lehetett kilátni az ablakon. A szél a kinti redőnyöket csapkodta. A nő ránézett a telefonra - olyan érzése támadt, mintha az eszköz órák óta türelmesen várja, hogy kiordíthassa a férfi hívásának jelét.
Talán megbocsátanék. Ha a szíve itthon marad, a családdal.
Benézett a szobába, a kislányhoz. Megvizsgálta közelebbről. A szemei, az orra és a szeplők az arcán egészen az övére hasonlítottak. Még mindig elbűvölte, hogy egy egész ember köszönheti az életét neki - ugyan hatalmas fájdalmak és folyamatos felelősség árán, de még mindig varázslatos volt a szemében a saját lánya.
Az anyja persze károgott, hogy minek vállal gyereket ilyen fiatalon és miért épp önmagáról nevezi el, de most már nem volt fontos. Ez most már egy új család élete. De mi lesz, ha az széthull? Talán most, az özönvízszerű esőben? Egy egész természeti katasztrófában, amit ha otthon maradt volna, most közönyösen nézne a tévében a fotelből.
Egy mentő száguldott el az este talán legnyugodtabb pillanatában. Talán abban is egy ugyanolyan idegent vittek, mint évekkel ezelőtt. Vagy egy olyan embert, mint én. Aki szembeszállt a családjával, és most megfizet érte.
Furcsamód ez a pillanat, amikor is az ablak berobbant, és szilánkjai a nő bőrébe fúródtak, egy évezrednyi időbe tellett. Az következő viszont maga volt a pokol. A szél üvöltve hatolt be az apró otthonba, felforgatva mindent. A telefon csörrenését épp, hogy csak meg lehetett hallani. A férj neve volt a kijelzőn.
Az anya füle zúgott. Viszont csendesnek érezte a lakást - kisvártatva észrevette, miért.
A gyerekszoba üres volt. A nyitott bejárati ajtó miatt kereszthuzat uralkodott a lakásban.
Utoljára ránézett a karjaira és a padlóra, amit a vére áztatott. Nem látta teljesen a szemét elborító fátyol miatt.
- Keiko! - üvöltött egyet minden erejét összeszedve, mielőtt lesprintelt a lépcsőn.