Telefonfüggőség I.

Átkelünk a buszmegállóba, és ugyanazzal a lendülettel felpattanunk a hazafelé tartó buszra.
Miután kétszer is megnézzük magunknak a képernyőn, hol kell leszállni, nekikezdek kedvenc időtöltésemnek: megnézem magamnak az utasokat. Ezen a járaton most épp nem a diákok vannak többségben, inkább felnőttek és kisgyerekes családok tartanak haza a városból.
A busz felgyorsít, és egy huppanóra fut, felül a műanyagborítás elkezd recsegni — mintha szétesne, gondoltam —, én pedig vártam, hogy véget érjen.
Aztán elkezd sírni egy kisfiú. Természetes, ezen a buszon gyerekek utaznak, akik különféle bajaikra azonnal megoldást akarnak. Anya — nyöszörög, miközben a mellette ülő édesanyjához simul. Legalábbis így hallom. Add oda — szólal meg most dühösebben, majd az egész utasteret megtölti az üvöltése: — Add oda a telefont!
A borítás eközben még mindig a busz tetejéhez csapódik, odaszegezem a tekintetem. Még mindig nincs csend, többen idegesen néznek fel, útitársam halkan felmordul. Csendre intem, majd leszállunk.
A hazavezető úton az eset kibeszélésével töltjük az időt. Miután megegyezünk abban, hogy az okostelefon információtömegének még a felnőttek is csak nehezen tudnak ellenállni, és hogy árt a gyerekek fejlődésének, én azt mondom, hagyjuk rájuk. Már immunis vagyok mások döntéseire, meg különben is: pont nekem miért lenne szükségem magamba nézni.