Rózsaszín köd

Köd van.

Csípős hideggel, nem látva semmit, köd van.

Sétálok. Sétálok szabadon, az utcában.

Félelmetes… Mintha ballagnék a szellemek zajában.

Az épp fölöttem járó lámpa fénye megvilágít,

Majd persze 2 lépés után, már semmi nem is látszik.

Előttem látom a következő lámpa fényét.

Még szerencse. Majdhogynem félnék.

Közben csak őrá gondolok, hogy mi volt akkor.

Sajnos már csak simán akkor és nem olyan, hogy ’már’ vagy ’még’ akkor.

A hidegnek a szele, engem is megütött.

Csak sétálok. Folyamatosan.

A lámpák megint csak megvilágítanak, majd elhagynak.

Előttem látom a következő lámpa fényét.

Még szerencse. De már annyira nem félnék.

Ha csak a szemére gondolok, melegséget érzek,

Így fel sem tűnik a zord idő, éppen

Nem esik az eső.

Azon gondolkodom, haza érek-e még,

Már-már kezd kihalni a lámpafény.

De még haladnak. Haladnak, mint én.

Előttem látom a következő lámpa fényét.

Még szerencse. Látnom kéne valamit, de már nem félnék.

Egymásra néztünk. Remegtem.

Pedig csak egy tekintés, mit árthat nekem.

Aztán nagyon melegem lett,

Hiszen csókja miatt lemerevedtem.

Majd elhagytam az utolsó lámpát és szenvedtem.

Az utcámat sem találtam már,

Hisz nem volt, mi megvilágíthatná.

Előttem már nem látom a következő lámpa fényét.

Még szerencse. Így legalább senki nem látja szemem könnyét.