Miért éppen Alaszka?
Palásti Molli vagyok a Bolyai János Gimnázium 12.-es tanulója. Az elmúlt tanévben 11 hónapot töltöttem Alaszkában a Rotary Club cserediák programjának keretein belül.
A Rotaryval 9 éve ismerkedtem meg, amikor a nővérem cserediákként szintén Alaszkába utazott, Az akkori tapasztalataink alapján úgy gondoltuk élni kellene ezzel a lehetőséggel, amennyiben a Kecskeméti Rotary Klub engem is támogatna ebben. 9 év alatt 9 diákot fogadtunk otthonunkban, a velük való együttélés egyre jobban megerősített abban,hogy én is kiutazzak. Így is lett. Tavaly augusztusban már a repülőn ültem úton életem egyik legnagyobb kalandja felé.
Kint létem alatt négy családnál laktam. Az elsőnél kettőt a többinél három-három hónapot töltöttem. Az első egy idősebb hölgy volt, a következő kettő pedig egy-egy házaspár. Nagyon kedvesek és befogadóak voltak velem, de a legszorosabb kötődést az utolsó családommal alakítottam ki, ugyanis itt voltak testvéreim is, két húgom és egy öcsém. Úgy kezeltek, mintha már régóta a család tagja lennék. Nagyon sok szeretetet és törődést kaptam tőlük. Minden este együtt ettünk, s a vacsorán kívül is mindig volt valami program. Hétvégenként vagy kerti barbeque-ra vagy valamilyen kirándulásra mentünk . Legtöbbször a tóparti faházhoz utaztunk, ahol kültéri programok vártak ránk. Télen a befagyott tavon sífutni, lékhorgászni hószánozni lehetett, nyáron motorcsónakozni és jet-skizni. Az iskolához nagyon közel laktak, volt olyan alkalom, amikor az iskolabusszal utaztam, de legtöbbször elvittek kocsival a húgommal együtt. A baráti találkozókra viszont a barátaim vittek el, ugyanis én nem vezethettem a szabályok miatt, de kint mindenkinek saját autója van 16 éves koruktól kezdve.
Sok új emberrel ismerkedtem meg. Az iskolában néhány diáktársammal nagyon szoros barátságot kötöttem, s még most is napi szinten beszélünk, ám a legközelebb a cserediákokhoz álltam. Olyanok voltunk, mint egy nagy család. Megértettük egymást és örültünk a másik örömének, de a problémáit is átéreztük. Az ebédszünetben együtt ettünk és délutánonként is sokszor közös program volt. Később alaszkaiak is csatlakoztak szerény kis társaságunkhoz.
Az első napom az iskolában olyan volt, mintha egy amerikai vígjátékba csöppentem volna, a szekrényekkel, a nagy épülettel, a hatalmas ebédlővel és annak kör alakú asztalaival és a rengeteg diákkal. Hat tantárgyat lehetett felvenni tetszés szerint. Mivel nekem nem számítottak a kreditek, mert otthon magántanulói státuszban voltam, s nem számították be a kinti jegyeket, pöpec órarendet állítottunk össze az igazgatóhelyettessel. Csak az számított, hogy minél érdekesebbeket tanuljak. A tantárgyak között volt a festészet, dráma, fotográfia, kémia, alaszkai állattan és zene. Az órák nagyon élvezetesek voltak, minden nap valami új várt ránk. Könyveket nem nagyon kaptam.
A tanárok kedvesek és megértőek voltak velem. Nagyon érdekes volt számomra, hogy a tanárok szinte úgy beszéltek a diákokkal, mintha barátok lennének. Mindenkinek feltűnt és tetszett az akcentusom, furcsa ezt így kimondani, de az akcentusommal könnyebben szereztem barátokat, mert aki meghallotta, leállt beszélgetni velem, hogy honnan jöttem, és ez többször is barátsággá alakult. Reggel úgyanúgy, mint itthon 7.45-re kellett menni és minden nap 14.15-kor végeztem, de közben volt egy 50 perces ebédszünet, ami alatt általában kocsival elmentünk valahova bekapni pár falatot. A sportok nagyon népszerűek a gimnáziumokban, ezért én is csatlakoztam a sí csapathoz. A szezon szeptembertől áprilisig tartott, addig tartott a hó és a -30 fok.
Rendszeres programként minden héten mennem kellett Rotary gyűlésre. Az én fogadó klubomnak 15 tagja van. Ez a legkisebb klub Alaszkában. Általában 60-150 fő körül mozog a létszám. Mi keddenként ültünk össze, vacsoráztunk, majd egy arra a napra hívott vendég beszélt valamilyen érdekes témáról. Az én kedvenc előadóm egy rénszarvas farmról beszél, ahol ő dolgozik.
Számos adománygyűjtő programon is részt vettek, amikhez én is csatlakoztam. Ezek során különböző tárgyakat, pl képeslapokat és egyéb ajándéktárgyakat készítettünk, majd ezeket értékesítve jelentős mennyiségű pénz gyűlt össze, amin sátrakat vásárolt a klub. Ezeket a világ különböző pontjain használják majd fel, ahol a természeti katasztrófák során az emberek elveszíthetik lakóhelyüket.
Három havonta lerepültünk Alaszka legnagyobb városába Anchorage-ba, ahol cserediák programokon vettünk részt. Az egész államból érkeztek diákok, összesen 24-en voltak, ám közülük félévkor ketten hazamentek. Az ilyen orientációkon nagyon sokat segítettek, hogy hogyan boldoguljunk az év során. Persze itt mindig szigorúan elmondták és számon is kérték a Rotary szabályait a “D” szabályokat.
A legnagyobb Rotarys program egy fakultatív utazás volt, amikor is más államokból érkező cserediákokkal társulva lerepültünk San Franciscóba és onnan két hét alatt busszal lementünk Las Vegasba, közben megálltunk a nevezetességeknél. Megfordultunk Disney-Landben, a Grand Canyonnál, a Santa Barbara-i strandon és még jó pár helyen. Nagyon hálás vagyok szüleimnek, amiért elmehettem, életem legjobb két hetét éltem meg.
Nagyon nehéz volt búcsút mondani a második otthonomnak, a gyönyörű természetnek, a sulinak, de legfőképp a barátoknak és a családoknak, különösen az utolsó családomnak a Vivlamore családnak. Alig várom már, hogy visszamenjek és újra lássam őket.