Gólyabál 2016.
A Bolyai János Gimnáziumba bekerülő kilencedikesként nehéz megszokni az új osztályt, tanárokat, környezetet, a nagy elvárásokat, illetve a jóval több házi feladatot. A gólyabál azonban közelebb hozott minket egymáshoz és az iskolához is.
De hogyan is éltük mi meg ezt a rövid időszakot? A délelőtt elég kilátástalannak bizonyult, ugyanis mind sejtettük, hogy mi vár ránk. A felsőbb évesek pedig nem kíméltek minket. Jobbnál jobb feladatokkal bombáztak, és minden egyes szünetben ellátogattak az osztályokba. Egész nap félve mentünk ki a termeinkből, nehogy ránk találjanak a folyosón… Ebédszünetben az egész évfolyam az aulában gyűlt össze, ahol gólyatáncot járva szórakoztattuk a nagyobbakat, akik élvezettel nézték a műsort. Felejthetetlen egy nap volt, remekül éreztük magunkat, és izgalommal mentünk haza készülődni az este további részére, s nem sokkal később izgatottan tértünk vissza az iskolába, megtartani előadásainkat.
A műsor összerakása igen kemény feladatnak bizonyult, ugyanis (főleg a hatalmas létszám miatt) szinte lehetetlen volt együttműködni, olyasmit kitalálni, ami mindenkinek tetszene, hiszen még alig ismertük egymást. Négy variáció is született, de elég sokan voltak azok, akiknek egyik sem tetszett igazán… Csak hetek múlva állapodott meg az osztály az egyikben, de ekkor még nem is sejtettük, hogy ez csak egy része lesz a műsorunknak. Elhatároztuk, hogy egy Chaplin korabeli némafilmet forgatunk, az iskolai problémákról, például: hosszú sor az ebédlőben, nehéz táska, fárasztó testnevelés órák stb. Készítése közben írtunk egy dalt is az osztályunkról, a hupikék törpikék dallamára, aminek a begyakorlása (a rendkívüli magasság miatt) nem volt olyan könnyű, mint mi azt gondoltuk. A film a gólyabál hetére lett teljesen kész, s csak akkor derült ki, hogy a kb. 15 perces műsoridő első 6 percét tette ki az ének és a film. Kétségbeesve kerestünk még valamit. Ekkor jött az ötlet, hogy Sia, Soon we’ll be found számát jelbeszéddel egy kis csoport mutogassa el, ugyanis pár osztálytársunk ismerte a koreográfiát. Azért is tetszett ez az ötlet az osztály többségének, mert mivel mi voltunk az utolsók, valami nagy csattanót szerettünk volna a műsorunk végére, ami emlékezetes marad. Ez volt az oka annak is, hogy fehér kesztyűben, UV-fényes világítással adtuk elő. 4 napunk volt arra, hogy hibátlanul begyakoroljuk a számot és, hogy összehangoljuk. Egyik este még a suliba is bementünk, hogy teljes sötétségben elpróbálhassuk. Mondanom sem kell, hogy ez még közelebb hozott minket egymáshoz. Az eredmény bámulatos lett, mindenki nagyon jól érzete magát, és ez lerakta az alakuló osztályközösségünk alapköveit. Tudomásom szerint azonban nem csak nekünk okozott nehézséget a műsor összerakása, a többi osztály is sokat kínlódott a feladattal, de végül mindegyik előadás nagy sikert aratott.
A műsorok után következő program, kétségtelenül a legizgalmasabb, és a legviccesebb része volt az estének. Míg mi a termeinkben készülődtünk jobbnál jobb programokkal szórakoztatták a felsőbb éves diákok a közönséget. Beöltöztünk, felvettük az úszósapkáinkat, napszemüvegeinket, bolyais pólóinkat, szánkhoz emeltük cumiainkat, így indultunk a gólyaavatásra. Magunkhoz vettük a tudás ételét és italát, ami maradandó nyomot hagyott mindenkiben… Miután túléltük ezt a ,,finom” vacsorát, egy igazán humoros eskütétel után meghajoltunk a Bolyai Gimnázium szent töke előtt, és hivatalosan is bolyais gólyák lettünk.
Az avatás után minden osztály egy kis állófogadással várta a tanárokat a termekben, ahol a szüleink is megismerkedhettetek egymással.
Az este további részében mindenki táncolhatott, szórakozhatott, és kiheverhette ezt a nehéz időszakot. Ezután a zűrös hét után a következő napokban jó volt iskolába menni, immáron igazi bolyaisként.