Aparádé, avagy apák a köbön

Lehetnének a négyzeten is, ám a romantikus szerelmes film keretei közül kiszabadulva megújították a szerelmi háromszög hagyományát. Folytathatnánk klisékkel, felszínes dicséretekkel, világba kiáltott szavakkal, de szerintem annyi is bőven elég, ha azt mondom: Eredeti, fantasztikus és ”csudiszuper” volt!
Kertelni nem tudok, ténylegesen így éreztem. Bevallom, az elején még kissé szkeptikusan álltam a dolgokhoz, aztán a legelső ikonikus jelenet után kétségeim eloszlottak, és fülig érő mosollyal néztem, azaz csodáltam végig az előadást.
Ez ellentmond annak a képnek, amely egy-egy próba után a szereplőket látva élesen megmaradt az emlékezetemben. Akkor még csak pár bolyais diákot láttam, akik vállaltak valamit, amiről talán akkor még nem tudhatták, mekkora sikere lesz, és mit érnek el vele. Most azonban egy olyan csapatot láttam, olyan embereket, akik képesek voltak alkotni valamit. Valami jót. Valami egyedit. Valamit, ami tükrözi azt, kik ők, és mire képesek.
Tudom, hogy nemcsak ennyi az egész, hanem annál sokkal több. Ebben ugyanis ott volt megannyi ember, megannyi diák munkája és energiája. Azonban, mint tudjuk, a befektetett munka sohasem vész el, csak átalakul. A szavak/szövegek szereppé alakultak, a próbák darabbá.
Óriási elismerés illeti Répási Angéla tanárnő, Závori Erika tanárnő és Huszár Ildikó tánctanárnő munkásságát. Ahogyan legalább ekkora taps, ováció és gratuláció illeti a szereplőket is.
Ezek után szerintem az sem meglepő, hogy én is (mint szinte minden egyes néző) állva tapsoltam a végén miközben vigyorogtam, mint a vadalma.
Répási Angéla tanárnő úgy fogalmazott, hogy ez a musical csak a miénk, bolyaisoké. Ezáltal méltán lehetünk büszkék arra, hogy egy olyan gimnáziumba járunk, melynek tanulói egy éves hosszú és kitartó munka után a színpadra álltak és bátran képviselték önmagukat és az iskolát. Így igen, igaz. Büszke vagyok rájuk, és arra, hogy bolyais vagyok.