(F)utólag

Schnell Ildikó 2017. január 4. 14:54
Zsigri Zsuzsanna

Nehéz lépést tartani a szaladó évekkel, főleg ha közben majdhogynem a világot kell megváltanunk tetteinkkel, eredményeinkkel és olyan emberré válni, aki a tükörbe nézve nem sóhajt és fordul el, hanem kihúzza magát büszkén. Olyan hirtelen válunk gyermekből felnőtté, hogy észre sem vesszük, a kettő folyton harcol egymással bennünk, nekünk pedig dönteni kell, és újra és újra dönteni és közben tudni, hogy senki nem mondja meg hogy jól döntöttünk-e, majd csak a távoli jövő. Szóval dönteni kell, dönteni és bízni. Van pár év, ami arra van szánva, hogy felkészítsem, megeddzen a felnőttkorra, de ehelyett csak makaccsá, önfejűvé, bizonytalanná, döntésképtelenné, és még inkább gyerekké tesz. És hogy hol az igazi határvonal? Talán ott, amikor már megbarátkozunk az örökké bennünk élő makacs gyermekkel, nem harcolunk tovább ellene és nem tagadjuk létezését.
Visszamenni a Bolyaiba olyan volt, mint egy hosszú, kimerítő útról végre hazatérni. Pár ott töltött perc alatt rájöttem, hogy nem csak azért jelentette ez a hely a második otthonomat, mert az időm nagy részét ott töltöttem, hanem mert biztonságot és erőt adott, és mert mindig kicsivel több lettem általa. Az egykori tanáraim széles mosollyal, öleléssel fogadtak, kíváncsian hallgatták a történeteimet, és úgy éreztem igazán ismernek engem és nem számít, hogy egy, kettő vagy tíz év telt el amióta végleg otthagytuk a középiskolai padokat, ez nem változik már. Rájöttem, tudják, ki vagyok valójában, még akkor is, ha én nem, és négy éven keresztül ez határozta meg, hogy ki is vagyok igazán. A dicséretek, a dorgálások, az elismerések, a kudarcok, a bíztató szavak. Visszanézve mindenkiben egy tükröt látok, ami mindig megmutatta hol tartok éppen. A kötelék, ami összeköt pedig attól olyan erős, hogy formáltuk egymást; a tanárok tanítottak nekem, én meg ezzel az új tudással alkottam. A sok segítség, odafigyelés, nevelői munka segített abban, hogy ne térjek le az útról, amin végig kell mennem a célig, bármi legyen is az. Az iskolában annak éreztem magam újra, aki mindig is voltam és mintha visszakaptam volna magamból valamit. Belátom a nagybetűs élet szabadsága olyan korlátokat is ledöntött, amelyek addig a medrében tartották az életem és kicsit talán elvesztem. A tér egybeolvadt, a kilométerek jelentéktelenné váltak, az idő pedig csak folyt ki a kezemből. Merre induljak? Rengeteg felé mehetnék, a bőség zavarától megállíthatatlannak érzem magam, mégsem mozdulok semerre, csak bámulom az életet, nézem, ahogy mások hogy élik mellettem. De döntenem kell, elkapni az idő gyeplőjét, és bízni megint magamban. És ha más nincs is, de az biztos cél előttem, hogy akik egykor büszkék voltak rám, azok újra és újra büszkék legyenek, valahányszor találkozunk és mesélni kezdek, és ezzel talán kicsit meghálálom mindazt a szeretetet és törődést, amit kaptam négy felejthetetlen év alatt.