BIrodalom

Már a napok múlását sem lehetett követni. Egyedül voltam egy sötét, nyirkos cellában. Nem is igazán nevezném cellának, inkább egy helynek, aminek az életem köszönhetem.
Az egész egy hete kezdődött, amikor egy vírusüzenet megfertőzte a létező összes elektronikai kütyüt, ez volt az első jel. Éppen nyelvtan órám volt, amikor aputól kaptam egy elég különös üzenetet, amit pont el tudtam olvasni, mielőtt a telefonom konkrétan bezizzent volna.

Már a napok múlását sem lehetett követni. Egyedül voltam egy sötét, nyirkos cellában. Egyedül voltam gondolataimmal, egyedül a teljes sötétségben. Rég volt már a villanyoltás, lassan visszakapcsolhatnák a lámpákat. Nem vagyok hülye, tudom, hogy nem miattam szoktak égni azok a gyertyák. Csak az a messziről beszűrődő kis fény, ami bár gyér, de sokat jelent. Azokban az időszakokban, mikor éppen jelen volt, legalább valamit láttam. Láttam a rácsokat, a fal mentén láncokon lógó deszkaágyat, és láttam a zárat. Amin minden alkalommal elgondolkodtam, hogyan tudnám kinyitni vagy feltörni.

A Bolygató, a Bolyai János Gimnázium diáklapja az Appendix Alapítvány támogatásával alkotói pályázatot hirdet bolyais diákok számára a költészet napja tiszteletére. Az idei pályázat témája a FANTÁZIA:

Köd van.

Csípős hideggel, nem látva semmit, köd van.

Sétálok. Sétálok szabadon, az utcában.

Félelmetes… Mintha ballagnék a szellemek zajában.

Az épp fölöttem járó lámpa fénye megvilágít,

Majd persze 2 lépés után, már semmi nem is látszik.

Előttem látom a következő lámpa fényét.

Még szerencse. Majdhogynem félnék.

Közben csak őrá gondolok, hogy mi volt akkor.

Sajnos már csak simán akkor és nem olyan, hogy ’már’ vagy ’még’ akkor.

A hidegnek a szele, engem is megütött.

Csak sétálok. Folyamatosan.